"Csak az a szép zöld gyep..."

Mint már korábban írtam, az I. kerületben lakunk, a Halászbástya alatt. Errefelé panel épületek helyett inkább budai belső folyosós, belső udvaros bérházak vannak. Sajnos a magasságuk miatt a belső udvarok általában sötétek, barátságtalanok, legalábbis a miénk ilyen. Kicsit hasonló ahhoz, mint Poldi bácsiék udvara. 

Aki látta az Égig érő fű című filmet, biztosan emlékszik arra a jelenetre, amikor Poldi bácsi hazaérkezik az utolsó munkanapján, leszerelt, a botját is átadta már utódjának, és meglátja, hogy az összes ismerőse, szomszédja, barátja azon munkálkodott reggel óta, hogy a szép zöld gyep délután már az ő belső udvarukon is növekedjen. 

A mi családunkban mindenki sír az előbb leírt jelenetnél, persze próbáljuk takargatni az arcunkat, kimászkálunk enni/inni (papír zsebkendőért), de nyilvánvaló a helyzet. Jól is van így. Apróság mindenki számára, de Poldi bácsinak ez maga az AJÁNDÉK. 


Poldi bácsi utolsó napja a munkában
Nálunk nem lakik Poldi bácsi, és nincs zöld gyepünk. Nincsenek padok, nincsenek virágládák. Nincsenek színek, sem folyosón üldögélő öreg nénik, nincs az ég világon semmi, ami a filmben szerepel. Nehéz is lenne kidíszíteni egy sokemeletes házat úgy, hogy az tényleg ízléses, látványos legyen.

Karácsony közeledtével reménykedtem abban, hogy valami dísz azért lesz a bejárati ajtón, esetleg a lépcsők korlátain. Mivel életember soha nem éltem meg még szebb élményt a karácsonyoknál, így gondolom érthető, miért vártam gyermeki kíváncsisággal az első adventi hétvégét. A házban lakó gondnok néni, akit én Főnöknéninek hívok, csodálatos meglepetéssel készült. Mikor indultunk este kivinni a kutyákat, és kiléptem a lakásunkhoz vezető pici folyosóról a zárt udvarra, egy igazi, hatalmas, élő fenyő ácsorgott az udvar közepén, rajta színes égősor és össze vissza díszek. Nem tudom megfogalmazni mit éreztem akkor, abban a pillanatban, csak azt tudom, hogy földbe gyökerezett a lábam. Megható volt látni, hogy egy angyal odavarázsolt nekem 4 héttel karácsony előtt egy fát, amit minden este megnézhetek, és tovább tart az általam olyan nagyon szeretett ünnep. Még aznap este (éjszaka) felfűztük párommal a hetek óta hajtogatott pickwick teatasak csillagaimat (kb 70 darabot) cérnákra, és csendben kilopakodtunk feltenni őket a karácsonyfára. Pár nap múlva Főnöknéni megkérdezte, hogy mi voltunk-e az angyalok, akik meglepték őt a színes csillagokkal. Megcsodálta az összeset és örült annak, hogy valakinek ez még fontos rajta kívül. 





Nálunk ugyan nem lakik Poldi bácsi, de pontosan tudom, hogy mit érzett akkor, mikor meglátta a szép zöld gyepet. Én is láttam a gyepet, csak karácsonyfa képében, amit egy angyal nekem állított. Szeretném ha mindenki átélne egyszer életében valami hasonló érzést, ami olyan boldoggá teszi, hogy még mindig potyognak a könnyei ha rá gondol.
Egész évben várom a karácsonyt, számolom vissza egyelőre csak a hónapokat, és figyelem azt, hogy ki minek örül majd. Listát vezetek, felírom a kívánságokat, és kiadom az érdeklődő "angyaloknak" advent idején. De mindig a fa az, ami lenyűgöz, megbabonáz, rabul ejt.

Neked volt olyan pillanat az életedben, amire nem számítottál előre, mégis végtelen boldogságot éreztél?


Megjegyzések