Legyünk gyerekek!

Biztosan mindenkinek van olyan hobbija, amihez ragaszkodik, amit nagyon szeret. Ha megkérdezik tőlem, hogy én mivel szeretek foglalatoskodni szabadidőmben, elmondom, hogy szívesen olvasok, gondozgatom a kis virágaimat, vagy eldugott kis üzletekben kincseket keresek. Mások inkább tévéznek, számítógépeznek, kirándulnak. Egyik barátnőm még az egyetem alatt is balettozott, a szüleim egy kedves barátja pedig imádja a vonatokat, a terepasztalokat, hozzá a kis mütyüröket. Anyukám a komoly zene nagy rajongója, apukám horgászik. 


Az öcsém és én gyerekkorunk óta rabjai vagyunk annak a mesés világnak, amit a Lego nyújt számunkra. Míg a kezdetekben csak ismerkedtünk a színes építőkockákkal, később valódi szakértők lettünk. Megszereztük a legújabb katalógusokat, azokat hosszú hónapokon keresztül tanulmányoztuk, kiválasztottuk minek örülnénk karácsonykor. Észrevettük a legaranyosabb részleteket, vágytunk arra, hogy minél több darabunk legyen. 
Azt az érzést nem lehet leírni, amit mi éreztünk egy-egy játékbolt látogatás közben vagy után, hetekig gondolkodtunk azon, hogy milyen újdonságokat találnánk ki, ha a Lego gyárban dolgoznánk. 

A Lego szeretete a mai napig olyan erős bennünk, mint 20 évvel ezelőtt, csak talán már nem naponta játszunk vele. Minden rendezvényen, Guinness rekord kísérleten részt veszünk, eltesszük emlékbe az ott szerzett karszalagokat, Okleveleket, karácsonyfadíszt építünk a plázában meghirdetett Lego karácsonyon. (aztán a díszekkel felmegyünk a színpadra a 120 cm-es gyerekek közé, büszkék vagyunk a remekművünkre, és odaadjuk a krampuszoknak, hogy tegyék fel a fára a többi közé) 
Az öcsém is közelebb van már a harminchoz mint a húszhoz, tehát nem pici tesóról van szó...

Gyűjtöm a pici figurákat is, egy-egy üzletben magam válogathatom össze a testrészeket a hajakkal, kiegészítőkkel, így számos kis emberke lapul már egy erre a célra vásárolt fémdobozban. Egy nap bevittem a munkahelyemre megmutatni a kollégáknak a gyűjteményem. Addig-addig rakosgatták, cserélgették a fejeket/ruhákat, míg el nem készült a figura, ami szerintük rám hasonlít:



Nyilván nem hordok hatalmas szívecskés nyakláncokat, illetve menta színű nadrágom sincs, mégis jól esett az, hogy vidám, mosolygós arcot választottak nekem, színes ruhákat, és copfot is kaptam.
Tegnap igen hosszú napom volt, nem is találtam túl sok jót benne, míg rá nem néztem az irodában az asztalomon a kis hasonmásomra. Látva, hogy mások általában hogyan néznek rám, milyennek gondolnak, mosolyt csalt az arcomra. Az ilyen pillanatok melengetik a szívem. (és talán egy kicsit az is hozzátesz a jókedvemhez, ha előkapom a Lego kulcstartómat egy esős, borús, hideg napon hazafelé menet)

           

    
Lehet, hogy ciki ennyire ragaszkodni a gyerekkorhoz, így élvezni még mindig a legózást. Ha az, akkor vállalom. 
Neked van olyan hobbid, ami nagyon közel áll a szívedhez kicsi korod óta? Talán szintén valami játékhoz köthető?
Ne félj attól, hogy gyerekesnek találnak miatta. Gondolj arra, hogy nekem is megvan már a legújabb Lego katalógus. (talán már azt is tudom, mit szeretnék megszerezni belőle)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése