Ahol a gyökereink vannak

Hiszek abban, hogy az ember bármerre lakhat, bárhova költözhet, a gyökereit soha nem tudja elfelejteni. Mindegy, hogy merre sodor az élet, minden várost, minden albérletet, környéket ahhoz hasonlítok, amilyen az, ahol felnőttem.

A Dunakanyarban laktam 18 éves koromig, egy nagy, kertes házban, saját szobával, biciklivel, terasszal. Igazi kertes ház ez, a szüleim a saját kezükkel építették fel, segítettek benne a nagyszüleim, a többi családtag, és a barátok. Falun ez így megy. A talpam nyoma benne van a betonban, az ajtókereten látni, mikor mennyit növekedtem. Az öcsém diófája mára már gigászi méreteket öltött. Mindig fontos volt nekem a ház, a szüleim megengedték hogy telefessen a szobám falát, aztán azt is, hogy az egész bordó legyen. Hallgathattam a kedvenc zenéimet, füvet nyírtam, vagy egyszerűen csak idióta kamasz voltam. Hosszú kék körmökkel, szőkésre melírozott hajjal.

18 éves koromban nem azért költöztem el otthonról, mert nagykorú lettem, hanem mert felvettek Pécsre az egyetemre. Akkor láttam igazán, mekkora a különbség város és falu között. A városban senki nem köszön a másiknak, mindenki igyekszik nem megadni az elsőbbséget, a tiszteletet- így tartják. Egy egyetemvárosban szerencsére sok az egyetemista, aki nem igazán törődik azzal, hogy hogyan is élnek általában a városiak. A diákok nagy része szívesen ül ki a város közepén egy pokrócra vízipipázni, ördög botozni, sörözgetni. Éjfélkor indulnak az éjjelnappaliba pezsgőt és energiaitalt venni, délelőtt 11-kor reggeliznek, és órákig üldögélnek a dóm melletti lépcsőn. Nézik a tömeget. Nappali tagozatos egyetemistának nagyon jó volt lenni. Minden fesztiválon igyekeztem részt venni, és néhány nagyon kedves lánnyal is megismerkedtem. Ilyen volt pl Sz., akit már említettem. Nagyon szeretett balettozni. Néhány buliban is voltunk együtt, sokat jártunk turiba, felfedezni a legegyedibb és legszuperebb ruhadarabokat. Vagy cipőket. Vagy öveket, táskákat, kendőket. Elsőként jött látogatóba a kutyámhoz, együtt készültünk a pszichológia szigorlatra (ami tragédia volt), és egymás mellett voltunk mikor őt érte tragédia. Pótolhatatlan lány az életemben, ha nem is beszélünk minden nap.
Nagyon megviselt mikor el kellett költöznöm Pécsről. Sírva fogtam a kezemben a kiskutyámat, ahogy elhaladtunk a Pécs áthúzva tábla mellett. Sosem felejtem el a reggeli napfelkelte látványát, amit az ablakból volt lehetőségem minden nap megnézni.


Ezután majdnem három évig Kecskeméten laktam. Az ég talán ugyanolyan szép volt napkeltekor, de magát a várost sosem szerettem meg. Nem szerettem ott lakni. Egyik helyen sem a négy  közül. Nem az albérletekkel volt a baj, talán nem is a várossal, hanem azzal, hogy nekem ott kell lenni. A munkahelyemet szerettem, az ott dolgozó munkatársak széppé varázsolták a napjaimat. Mindannyian mások és mások, van aki közelebb is került hozzám, őszintén meg tudtuk beszélni egymással életünk fontos vagy kevésbé fontos részleteit. Színes palettája volt az emberi jellemeknek. Nehezen tudtam eldönteni, hogy mikor hagyjam ott őket, de nagyon vágytam arra, hogy végre visszaköltözhessek a Dunakanyarba, vagy legalábbis a közelébe. A város, az albérletek, az ottani életem, nem hiányoznak. Egyszer sem gondoltam arra, hogy jó lett volna tovább Kecskeméten maradni, a kedves munkatársakon kívül csak egy felesleges kitérő volt számomra. Barátra ott is leltem, úgy érzem fiúra és lányra is. M. barátnőmmel rengeteget mászkáltunk együtt, miatta még az 50 Ft-os automatás kávét is finomnak találtam. Szívesen emlékszem vissza a közös vásárolgatásokra, pizzázásra, hosszú-hosszú órákon át tartó lelkizésekre. A szívem mégis visszahúzott az otthonomba.

                                      

Amikor végre megtörtént a költözés, nagyon megkönnyebbültem. Nem egyszerű feladat az embernek összepakolnia az "életét" és újra berendezni. A szüleimnél ezután egy fél évig laktunk a párommal. Nagyon szerettem ezeket a hónapokat, szuper munkahelyre kerültem, ahol azt érzem, hogy a kollégáimat nem csak a munkaidő végéig ismerem, akik értik ha azt mondom, hogy ma hisztis leszek és akikkel egyszerre vagyunk nagylányok. Sok nő között azért jó dolgozni, mert sok rokonlélekre akadhatunk. Vagy lehet akár csak egy közös tulajdonságunk, ami összeköt minket, amiről mindig szívesen beszélgetünk egymással. Mivel önállósodtam 18 évesen (természetesen akkor még anyagilag nem, de az életemet magam szerveztem), nagyon vágytam arra, hogy saját albérletet találjunk, ahol immár ketten (plusz egy kutya, két teknősbéka és egy hal) boldogan éldegélhetünk. A sors mellénk állt, találtunk egy szuper albérletet, de bevallom, azért orrhonról már messze nem olyan lendülettel költözködtem, mint Kecskemétről haza. Azóta szerintem aranyosan szervezzük a napjainkat, igyekszünk minden nap randizni, megtalálni a nap szépségét, legyen az egy gombóc fagyi, vagy egy nagy kör a kutyákkal a Margit szigeten.
Mivel a Duna mellett van az albérlet, minden reggel láthatom a vizet, a napfelkeltét, ami végre ugyanolyan szépnek látszik, mint Pécsen volt. Az, hogy Budán lakunk, köztes megoldás. Nem az otthoni házunk a kerttel, a terasszal és a biciklivel, de majdnem. Innen hazamehetek ha honvágyam van, a szüleim mindig nagyon örülnek neki. Elég csak arra gondolnom, hogy akár hajóval is mehetnék, annyira közel vannak. Már nincs szőkére melírozott hajam és kék körmöm, helyette beszereztem egy szemüveget, amivel még könnyebb látni azt, hogy a gyökereimtől nem tudok elszakadni. És nem is akarok.

Neked is van olyan hely, ami annyira közel áll a szívedhez, hogy feladnád érte a jelenlegi kényelmedet, munkádat, vagy barátaidat?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése