Az igaz szerelem örök

Miután megnézek egy romantikus filmet, mindig arra gondolok, hogy milyen csodálatos ha valaki megtalálja az igaz szerelmét. A filmek végén szinte biztos, hogy a főhősök egymásra találnak, boldogan élnek míg meg nem halnak, születik egy csomó gyerekük, valahonnan nagy pénzt szakítanak és körbeutazzák a világot.

A valóságban kevesebb esélyünk van megtalálni a boldogságot, mint a filmekben. Hatalmas elvárásokkal indulunk neki egy kapcsolatnak, az ideális pasinak okosnak kell lennie, szexis testtel, menő kocsival, izgalmas munkával. Az ideális nőnek pedig nagy mellei vannak, keveset beszél, vékony, és nagyokat tud vihogni az ideális pasi szuper poénjain. Ha nincsenek ekkora elvárásaid, már 50 %-kal nagyobb az esélyed arra, hogy párt találj.
40-45 évesen vállaltok majd gyereket, amikor már totál sietős a dolog, de mit lehet tenni, a jó alakot nem olyan egyszerű beáldozni. Vagy a karriert. A nők nagy része kikéri magának, ő bizony nem főz, míg a férfiak keresik a tökéletes szexbombát, feleséget, anyának valót. Az, hogy elfogadd a másik hibáit, nem divat. Nem is fordul meg a fejedben.

Az emberek 90%-a példát vehetne a nagyszüleimről. A nagypapám gyakran 40 km-t biciklizett, mikor még csak udvarolt a mamának, hogy láthassa őt. Ezt mindig elmeséli. Már több, mint 60 éves házasok, túl vannak egy halom megpróbáltatáson. Ha beszélgetünk, mégis mindig a jó dolgokra koncentrálnak, értékelik az apróságokat, úgy fogadnak el ahogyan vagyunk.



A nagymamám mindig nagyon csinos volt, akár a fiatalkori képeire gondolok, akár az emlékeimre. Klasszikus homokóra alakjára, vékony lábához csinos egyberuhákat vett fel, a körmét szép formára reszelte, és a haja vörös volt. A nagypapámnak a szeme sem áll jól a fiatalkori képein, de az egészen világos, hogy jóképű, jó humorú férfi volt. Biztosan ezért lett olyan szép az anyukám is. Mindig boldognak láttam őket együtt, annak ellenére, hogy nem volt mindig boldog az életük.
Az első és legszörnyűbb próba talán az volt a szerelmükben, amikor a kislányuk még óvodás korú volt, és kiderült, hogy rákos beteg. Sajnos nem is élt már sokáig, hamarosan meghalt. Egy csodálatos pici sírja van a temetőben, mindig hozzá kerülnek a legszebb virágok, gyertyák. A síron egy apró fotó van róla. Gyönyörű kislány volt.
Később egy ott felejtett vasaló miatt leégett a házuk. Benne rengeteg emlékkel, könyvvel, és még ki tudja mennyi mindennel. Még csak otthon sem voltak, úgy kellett utánuk utazni és elmondani nekik, hogy készüljenek fel, nem fog tetszeni amit látnak. A padláson még mindig vannak kormos könyvek.
A következő próba az volt, mikor a hegyről lefolyó víz alámosta a nappalijukat, ami az alatta levő pince szintjére leszakadt. Ekkor már nyugdíjasok voltak. Nagy türelemmel kivárták, míg újra lehetett építeni a szobát, addig igen kicsi helyen nyomorogtak. És őszintén szólva a dédim sem segített nekik túl sokat abban, hogy nehézségek nélkül éljenek. Ezek csak a nagy mérföldkövek, emellett számos embert kellett már elveszíteniük, sok barátot, rokont, családtagot.


Ha velük vagyok, mégsem kerül sosem szóba egyik nehézség sem, mindig arra kíváncsiak, mi mennyire vagyunk boldogok. Most, hogy idősek már, a nagypapám segít beszállni a nagymamámnak a kádba, megmossa a hátát, reggelenként télen a radiátorra teríti a pongyoláját, hogy a mama ha felébred, meleg köntösbe bújhasson. A nagymamám volt az, aki mindig fejben tartotta a számlákat, fizetnivalókat, a napi teendőket, és azt is, hogy papa hol tartja a ruháit. 
A nagypapám 80 éves korára megtanult teát főzni, és ha szükséges, gondoskodik a mamáról. Amikor viszont a papa van rosszul, mama figyeli őt féltő szeretettel. Papa minden alkalommal mikor találkozunk, elmondja, hogy milyen szép vagyok, aztán hozzáteszi, hogy ez biztosan azért van, mert a mama is az. És hogy ő még mindig szerelmes belé. Persze az ő házasságukban is biztosan voltak buktatók, és azt sem hiszem, hog nincsenek rossz tulajdonságaik. Ők mégis elnézték ezt egymásnak, és a mai napig kitartanak egymás mellett. Felnevelték a gyerekeiket, és az öt unokájuk állandóan náluk volt nyaranta. Amint megláttuk a narancssárga kispolskit, máris rohantunk hozzájuk. Mindenhova vittek minket kirándulni, strandra, felfedeztük az érdekességeket, rengeteg időt töltöttünk együtt. Közben nem hallottam őket sosem veszekedni, valahogyan biztosan megbeszélték a problémáikat. Az első és legfontosabb mindig az volt nekik, hogy a családjuk boldog és egészséges legyen. A nagymamám minden évben pénzt küldött a leukémiás gyermekek javára, mert azt sem felejtette el sohasem, hogy egy kis segítség életeket menthet. Ha nem is az ő kislányáét, de másét igen. Ez a mentalitás jellemzi az egész életüket. Így szeretik egymást feltétel nélkül kamasz koruk óta. 
Már nem tudnak biciklire ülni, vagy autóba pattanni, de minden alkalommal, mikor meglátogatjuk őket, az ajtóban várnak, mint mi őket annak idején. Ha egyszer férjhez megyek, ugyanilyen házasságot szeretnék, mint amilyen az övéké. Ha nem megyek férjhez, akkor is csak arra vágyom, hogy hosszú ideig mellettem legyen a párom olyan formában, mint a nagyszüleim egymásnak. Már nem szexisek, nincs menő munkájuk, szuper kocsijuk, vagy álomalakjuk. Mégis szeretik egymást békességben, boldogságban, egészségben, betegségben, hűségben, szenvedésben és egy életen át.

Te rátaláltál az igaz szerelemre?




1 megjegyzés: