Hol volt, Holnemvolt

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Holnemvolt. Mindannyian láthattuk már régen, mikor még Vidámparknak hívták, most Holnemvolt Parknak nevezik. Végy egy nagy fazekat, töltsd meg a régi Vidámpark nevezetességeivel, adj hozzá némi Manófalvát és néhány tevét, majd jól keverd meg, és megkapod a mesevilágot.


Több vidámparkban is jártam már, de igazán maradandó emlékeim csak a Városligetben található Vidámparkról vannak. Az sem sok. Régen minden gyermeknapon elvittek minket a szüleink az Állatkertbe és a Vidámparkba. Azt tudom, hogy az állatkertben leköpött a teve, és hogy a vidámparkban biztosan ültem a mesecsónakban. Igazából ennyire emlékszem. Vagyis eddig azt hittem.

Néhány hete ellátogattunk az Állakertbe, és ha már ott voltunk, megnéztük a Holnemvolt Parkot is. Mivel kisgyerek nélkül mentünk, így sajnos egy-két játékot volt csak lehetőségünk kipróbálni, bár nagyon szívesen mentem volna én is homokozni. (Talán csak azért nem tettem meg, mert a gyerekek, akik ott játszottak, fele akkorák sem voltak mint én. Ezen kívül a homokozószettem, ami szégyen vagy nem, tényleg van, otthon van anyukáméknál.) Bejártuk a Park területét, ami nem túl nagy, és ebből elég sok helyet foglalnak el az állatok. A sok körhinta, játék, és homokozó mellett megláttam az Elvarázsolt Kastélyt. Tudtam, hogy meg kell néznem belülről is. Régi emlékek kezdtek éledezni. Tudod, arra gondolok, amikor azt hiszed, hogy valami már olyan régen történt, hogy a feledés homályába merült, aztán odaérsz egy bizonyos helyre, és hirtelen minden világosabb lesz. 

Arra emlékeztem, hogy mindenféle félelmetes dologgal kell megküzdenem, ha belépek a kapuján. A mozgó székek, zuhanó lépcső, pörgő padló ma már nem okozott akkora izgalmat, de annál jobban tetszett az, hogy már felnőtt szemmel tesztelhettem az akadályokat. Szerintem ment ez már jobban is. Kislányként biztosan nagyon izgultam mielőtt átmentem vagy átfutottam a hatalmas forgó hordón, most inkább rettegtem, hogy megint eltöröm a csuklómat vagy a könyökömet. (túlságosan közel van a nyári szabadság) Párommal hatalmasakat nevettünk, visszaszöktünk az elejére, hogy néhány dolgot újra és újra kipróbáljunk. Hosszan pörögtünk a padlón állva, néztük magunkat az elvarázsolt tükrökben, próbáltunk kitérni a süllyedő lépcsők elől. Annyira vidám volt a bent töltött idő, hogy bármikor szívesen visszamennék, akár minden délután is, hogy újra átéljem.

Mikor megláttuk, hogy a Mesecsónaknál mekkora sor áll, azt gondoltuk, hogy kihagyjuk a megnézését. Van egy nagyon "jó" szokásom. Hiába tetszik valami, nem mindig mondom, inkább csak akkor, ha már elhagytuk azt a helyet. Akkor viszont iszonyatosan sajnálom, hogy korábban csendben maradtam. A párom/barátom/pasim (kinek hogy jó) nagyon, de nagyon türelmes ember. Anyukám szerint engem ezzel a nemes erénnyel lehet a leginkább elviselni. Kissé buldózer típus vagyok.

Tehát D. mindig megkérdezi többször, hogy biztos-e az, hogy nem akarom kipróbálni/megnézni/megcsinálni/megtapasztalni/megvenni az aktuális hiperszuper dolgot. Itt viszont rögtön tudtam, hogy ha nem ülünk be a csónakba, csúnya hiszti lesz belőle otthon.  És ha elkezdődik a "csúnyhisztiáradat", akkor az elől senki és semmi nem menekülhet. Pedig nagyon akar. Így nem volt kérdés, hogy mit tegyünk. Sorba álltunk háromnegyed órán keresztül a tűző napon, végighallgattuk a körülöttünk sorban álló összes gyerek (de sokszor inkább az anyukák) balhéját, türelmetlenségét, de megérte. Megnéztük a Mesecsónak kerítésén lévő mesejeleneteket, mint például Jancsi és Juliska találkozását a boszorkánnyal a mézeskalácsház előtt. Persze mindent lefotóztam minden szögből, mindenhonnan árnyékolva. 
A csónakról annyi emlékem volt, hogy régen (kb 20 éve), mikor egymás mögött az alagútban túl sok csónak torlódott fel, egy fantasztikusan vicces srác egymás után hatszor mesélte el, hogy elázott az alsógatyája. És a körülötte ülő lányok hangosan vihogtak ezen. Most nem torlódtunk fel, lassacskán billegtünk a csónakkal végig a kicsi, szűk folyosón. Sok emlékem jött elő, mikor megláttam Dr.Bubót, Vízipókot, és a Hupikék törpikéket. Hirtelen mindre emlékeztem. A mai mesék közül is sokat szeretek, vannak olyanok is, amiknek már a főcímdalától rosszul vagyok, de a törpikék vasárnap reggelenként igazán meg tudják még mindig dobogtatni a szívemet. A barlangban, csónakázás közben megfigyeltük, hogy a bábuk milyen ősrégiek, tele pókhálóval, a színük is megfakult kissé. Az a szerencse, hogy ugyanolyan vidáman mosolyognak, várják a gyerekeket már évtizedek óta.
Szívesen mentem volna néhány kört még az amúgy 200 Ft-os zsetonnal. Így lehet kevés pénzért élményt venni. 


A Holnemvolt Park egyik büféjénél még a tigrissel és az úszkálás után egy frissítő kávét fogyasztó jeges macival is összefutottunk, bár egyiket sem akartuk nagyon feltartani (és nem is mertük volna). Valakinek még volt annyi jókedve azon a meleg napon is, hogy odaültette őket az asztalhoz kicsit. Nem tudom kinek tűnt még fel, nekem mindenesetre nagyon tetszett. Összegezve az eseményeket, a hiszti elmaradt, a tűző nap ellenére mindenhol nagyon jól éreztük magunkat, túléltük a mozgó lépcsőket, nem akadtunk el a mesecsónakkal és találkozhattunk gyerekkorunk kedves emlékeivel. A fedett helyen lévő műemléki körhinta pedig csak megkoronázta a napunkat, ahogy a rajta lévő kopott, de annál szebb hintók és lovak táncoltak olyan zenére, melyeket csak régi kosztümös filmekben szoktam hallani. Egyszerre volt szép, megható és vidám jelenet annak, aki megállt egy kicsit nézni. A többiek duzzogtak a hosszú sorok, a magas árak és a hisztis gyerekek miatt.

Neked mi a legkedvesebb Vidámparkos emléked?





Címkék: