Hűséges utánfutók

"A kutya valóságos szent. Természeténél fogva tiszta szívű és őszinte. Ösztönszerűen tudja, mikor nincs rá szükség: órákig képes nyugodtan feküdni, mikor királya belemerül a munkába. Ám amikor a király szomorú és szorong, odalopakodik hozzá, hogy az ölébe hajtsa a fejét. Ne félj. Sose bánd, ha mindenki más el is hagy. Gyere, sétáljunk egyet, és felejtsd el az egészet."


Miután elhatároztam magamban, hogy nekem szükségem van egy kutyára, másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogy vajon ki lesz az. Séta közben, Tv műsorokban, interneten figyeltem az ebeket, de nem jutottam sehova. Nem volt elképzelésem, csak az elhatározás volt egyre erősebb bennem. Nem gondoltam át, hogy ez pontosan mivel jár, mekkora meló és mekkora kötöttség. 
Gyerekkoromban mindig volt kutyánk egészen addig, míg Bernát, a foxi keverék epilepsziás nem lett és egy viharos napon, két éves korában itt nem hagyott minket. A temetését apukám vállalta magára, mint korábban annyi pinty halálakor, bár mindannyian tudtuk, hogy Bernát esetében ez neki sem csak egy megoldandó feladat. Ezután szüleim úgy vélték, nincs szükségünk kutyára, mert túlságosan nagy a fájdalom az elvesztésekor. Ahogy teltek az évek, kiderült, hogy ezt csak ők gondolták így, valójában bennem igen erős volt az elhatározás, hogy ha lesz rá lehetőségem, beszerzek egy kiskutyát.

Egy szép tavaszi napon a pécsi vásárban éppen kosárkákat akartam venni a lakásba, mikor megláttam Őt. Szerelem első látásra. Fehér volt, koszos, bolhás és nagyon kicsi. Mikor magamhoz öleltem, tudtam, hogy haza kell jönnie velem, nem maradhat ott a vásárban. 

Gondolhattam volna, hogy nem véletlen az, hogy ő maradt a testvérkék közül utoljára. Nagy harcaim vannak és voltak vele. Gonosz. Nagyon önfejű, makacs, hisztis. Állandóan őriz valamit, nagyon válogatós. Nem fogad szót, belemegy a legnagyobb bozótba, lop, harap, lepisili a lábát. Nem hagyja magát fésülni, fürdetni sem nagyon. A fejemen alszik, morog ha megmozdulok éjszaka, befekszik a sárba, nyalogatja az esővizet (vagy más kutya vizeletét). Minden neszre ugat, és fél a legyektől. Gyáva egy fajta. Megeszi a teknősöknek vásárolt bolharákot, letüsszent, állandóan a nyomomban van, kiharcol magának mindent. Nincs időkérés, nincs kegyelem. Imádom.


Rengeteg albérletben laktunk már együtt. Szegénykém utál költözködni és ezt teljes mértékben megértem. Mindig más barátok, új kutyakozmetikusok, új illatok. Nem lehet könnyű megszokni, de neki az a legfontosabb, hogy velem legyen. 

Egy ideje Budán lakunk. A kutya a költözés után egy hétig remegett, nyüszített, olyan ütemben, hogy el kellett vinnünk állatorvoshoz. A rendelőhöz sokat kellett gyalogolni, mikor odaértünk, érdekes látvány fogadott. Egy dohos pinceféleségben egy sorozatgyilkosnak tűnő orvos és egy mérsékelten idős, ám annál igénytelenebb néni fogadott. Gondoltuk, hogy jobb esetben az egyik vesénket el kell adnunk a szabaduláshoz, talán a májunkat vagy a fogainkat is. Koszos, rászáradt véres volt minden, az asztal ragadt valamitől, és legjobb esetben is max egy hörcsögöt mertem volna rájuk bízni. Megvizsgálták a kutya látását(!), a fogait, megmérték a lázát, ultrahangozták a veséjét, majd közölték, hogy pszichés probléma van a dolog hátterében. 

Az én kiskutyámmal általában ilyen dolgok történnek. Kölyök korában megcsípte egy darázs. Szerintem azóta fél a repülő/zümmögő rovaroktól. Kedvenc fiatal nagynénim a kalciumba áztatott ujjával itatta a kutyát, aki az ágy alatt remegett. Hosszú, véget nem érő percek voltak. Egy másik esetben beakadt a kutya lába a küszöbbe, amitől tőből kiszakadt az egyik körme. A fehér kutyán annyi vér volt, mintha egy disznóvágás után felmosórongynak használtuk volna. Próbáltam betadinnal bekenni, de inkább nyalogatta a sebeit, amitől pedig Hannibál Lecternek tűnt a drága. Végül feladtam. A szerencse általában mellette áll. Vagy a sors. A gyagyásokat segíti.

Sokadik költözés után végül lett egy kis társa is, a párom kutyusa, Daisy. Ketten együtt nagyon nagy türelmet igényelnek, és annál több vidámságot hoznak az életünkbe. Nem mondanám azt, hogy vidám voltam, mikor a hófehér kézműves szőttes szőnyegünk át kellett hogy vészeljen pár hasmenést, hányást, sáros talpacskás rohamot, de a kutyák koszosak. Vagy nem tartunk kutyát, vagy felszedjük a szőnyeget és legyintünk egyet.

A kutya, akit igazán szeretünk, mindig mellettünk van. Mint Hami mellettem lassan 7 éve.
Velem van ha sírok, ha nevetek, ha aggódok, ha félek. Esőben és hóban, szakításkor vagy új szerelemnél, ha mérges vagyok, ha hisztizek vagy ha boldog vagyok. Mindennek a részese. Hálából rám tapad a 8 millió szál szőre az 50 fokos Héven, zöld színűt hány az ölembe utazáskor és öklendezik mikor eszek. Imádom.

Neked is van olyan házi kedvenced, aki gyökeresen az életedhez kapcsolódik?



Megjegyzések