Változnak az idők

Nem könnyű úgy visszaemlékezni a gyerekkora, hogy tudom, már nincs lehetőségem átélni néhány emléket. Nincsenek meg mind azok az emberek, akik akkor még körülöttem voltak, és nincsenek meg azok a helyek, amiket szerettem. Az emlékük boldoggá tesz. Talán kissé szentimentális vagyok, de remélem nem vagyok egyedül ezzel.

A szüleim 28 éve költöztek a házba, ahol azóta is laknak. Akkor még nem voltak szomszédaink, körülöttünk csak füves telkek, fák és pici faházak voltak. Nyár közeledtével megjelentek az első nyaralók, nyüzsögtek a kertekben a napozóágyak, homokozók, felfújható medencék. Én 1 évesen még ebből persze nem sokat érzékeltem. 
Később persze már nagyon könnyű volt megszokni, hogy bármikor biciklizhetek, nincsenek az utcánkban autók. Sőt, igazi utca sem volt, hiszen a közepén le kellett nyírni a füvet, mert nem járt arra semmi, amitől elkopott volna. Kommandózhattunk a nagy telkeken, senki nem szólt ránk a kánikulariadó, a kullancsriadó, vagy a birtokháborítás miatt. A teraszunkról jóformán mindent be lehetett látni, így ha anyukám kiáltott nekünk, máris elért hozzánk a hangja. 


A szomszéd telken állt egy cseresznyefa. A nagypapámmal gyakran átsétáltunk és megtanított arra, hogyan kell cseresznyét enni. Mikor elég piros, hogyan kell ívben kiköpni a magot és (a legfontosabb) hogyan ne nyeljük azt le. Nem a mi telkünk volt, de a szomszédok megengedték, hogy együnk belőle. Nem is titkolhattuk volna, mert rendesen letapostuk a füvet. Ahogy nagyobbak lettünk, a fa is nőtt velünk. Néhány ága átlógott a kerítésünk felett, egészen a teraszunkig. Az első piros cseresznyéket így már a teraszról ehettük. Sokszor akrobatikus mutatványokra volt szükség ahhoz, hogy az ágak belsőbb részeiről is le tudjuk szedni a szemeket.
Ahogy kezdtek rájönni az emberek, hogy falun lakni kiváltság, sokan költöztek a Dunakanyarba. A mi házunkat is körbeépítették szebbnél szebb házakkal, és a szomszédunkba is költözött egy kedves házaspár. 
Már nem láttunk rá ezután az utcára, és a régi kommandós helyeink is eltűntek. Helyette rendezett bokrok, frissen nyírt sövény vett körül. A cseresznyefát ki kellett vágni. Útban volt az építkezésnél. (Édesanya rosszul lett attól, hogy el kellett búcsúznia tőle)
Persze sok szép emlék kötődött utána is a teraszunkhoz, hiszen a korláton mászkált a kiscicánk ami azóta egy T-rex lett, tele lett a sarok zöld növényekkel, amik között a kutyám még kölyökként szlalomozott, és lecseréltük a kerti ülőgarnitúrát, amin ülve próbáltam megtanulni az érettségi tételeket.
                   
      

Az idők változnak, szokták mondani. Ez nem mindig tesz boldoggá, de úgy tűnik el kell fogadnom. Talán a nosztalgiázáshoz elég az, hogy gyakran kint ebédelünk/vacsorázunk a teraszon, és visszaemlékszünk a régi napokra. 
Mivel igyekszem megörökíteni életem pillanatait fotókon is, azokat is gyakran előveszem és nézegetem. Ezek csak nekem és a családomnak jelentenek valamit, hiszen csak képek. Az emlékek bennünk élnek, nem tudom őket bezsúfolni egy 9x13 méretű papírlapba.

Felnőttként élvezem, hogy egy csendes vasárnap délelőtt ki tudok ülni a teraszra egy bögre kávéval, a párommal, a családdal vagy a kutyákkal. Valamikor ez is emlék lesz, de egyelőre élvezem a pillanatot, ami olyan fontos számomra. 

Gondoltál már arra, hogy mennyi olyan emléked lehet, ami már csak benned él?




Megjegyzések

  1. annyira jó volt olvasni ... meghatott és megmosolyogtatott..nem mellesleg de sok szép emlék jutott eszembe...<3

    VálaszTörlés
  2. Nagyon örülök!!Jó érzés elindítani az emlékek lavináját :)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése