Nem könnyű úgy visszaemlékezni a gyerekkora, hogy tudom, már nincs lehetőségem átélni néhány emléket. Nincsenek meg mind azok az emberek, akik akkor még körülöttem voltak, és nincsenek meg azok a helyek, amiket szerettem. Az emlékük boldoggá tesz. Talán kissé szentimentális vagyok, de remélem nem vagyok egyedül ezzel.
A szüleim 28 éve költöztek a házba, ahol azóta is laknak. Akkor még nem voltak szomszédaink, körülöttünk csak füves telkek, fák és pici faházak voltak. Nyár közeledtével megjelentek az első nyaralók, nyüzsögtek a kertekben a napozóágyak, homokozók, felfújható medencék. Én 1 évesen még ebből persze nem sokat érzékeltem.
Később persze már nagyon könnyű volt megszokni, hogy bármikor biciklizhetek, nincsenek az utcánkban autók. Sőt, igazi utca sem volt, hiszen a közepén le kellett nyírni a füvet, mert nem járt arra semmi, amitől elkopott volna. Kommandózhattunk a nagy telkeken, senki nem szólt ránk a kánikulariadó, a kullancsriadó, vagy a birtokháborítás miatt. A teraszunkról jóformán mindent be lehetett látni, így ha anyukám kiáltott nekünk, máris elért hozzánk a hangja.
A szomszéd telken állt egy cseresznyefa. A nagypapámmal gyakran átsétáltunk és megtanított arra, hogyan kell cseresznyét enni. Mikor elég piros, hogyan kell ívben kiköpni a magot és (a legfontosabb) hogyan ne nyeljük azt le. Nem a mi telkünk volt, de a szomszédok megengedték, hogy együnk belőle. Nem is titkolhattuk volna, mert rendesen letapostuk a füvet. Ahogy nagyobbak lettünk, a fa is nőtt velünk. Néhány ága átlógott a kerítésünk felett, egészen a teraszunkig. Az első piros cseresznyéket így már a teraszról ehettük. Sokszor akrobatikus mutatványokra volt szükség ahhoz, hogy az ágak belsőbb részeiről is le tudjuk szedni a szemeket.
Ahogy kezdtek rájönni az emberek, hogy falun lakni kiváltság, sokan költöztek a Dunakanyarba. A mi házunkat is körbeépítették szebbnél szebb házakkal, és a szomszédunkba is költözött egy kedves házaspár.
Már nem láttunk rá ezután az utcára, és a régi kommandós helyeink is eltűntek. Helyette rendezett bokrok, frissen nyírt sövény vett körül. A cseresznyefát ki kellett vágni. Útban volt az építkezésnél. (Édesanya rosszul lett attól, hogy el kellett búcsúznia tőle)
Persze sok szép emlék kötődött utána is a teraszunkhoz, hiszen a korláton mászkált a kiscicánk ami azóta egy T-rex lett, tele lett a sarok zöld növényekkel, amik között a kutyám még kölyökként szlalomozott, és lecseréltük a kerti ülőgarnitúrát, amin ülve próbáltam megtanulni az érettségi tételeket.
Az idők változnak, szokták mondani. Ez nem mindig tesz boldoggá, de úgy tűnik el kell fogadnom. Talán a nosztalgiázáshoz elég az, hogy gyakran kint ebédelünk/vacsorázunk a teraszon, és visszaemlékszünk a régi napokra.
Mivel igyekszem megörökíteni életem pillanatait fotókon is, azokat is gyakran előveszem és nézegetem. Ezek csak nekem és a családomnak jelentenek valamit, hiszen csak képek. Az emlékek bennünk élnek, nem tudom őket bezsúfolni egy 9x13 méretű papírlapba.
Felnőttként élvezem, hogy egy csendes vasárnap délelőtt ki tudok ülni a teraszra egy bögre kávéval, a párommal, a családdal vagy a kutyákkal. Valamikor ez is emlék lesz, de egyelőre élvezem a pillanatot, ami olyan fontos számomra.
Gondoltál már arra, hogy mennyi olyan emléked lehet, ami már csak benned él?
Címkék: Kincsek
