Ügyetlen vagyok. Ez van.

Vannak akik mindig ügyesen, gyakorlatiasan tevékenykednek, praktikusan gondolkodnak, amikor a helyzet megkívánja, rögtönöznek, elkerülik a baleseteket, megelőzik az elkerülhetetlen, szuperhősök köpeny nélkül is. Na, ez nem én vagyok. Én bénázok. Sokat.

Na, nem mintha nem tudtam volna ezt megszokni az elmúlt...hát sok évben. Annyi, amennyi vagyok. Vagyis alig túl a kamaszkoron. Na igen, talán egy picivel több. A bénázásaimat megszokta a család, a barátok, a munkatársak, ismerősök és kb mindenki. Nem igazán kell megmagyaráznom az adott szituban, hogy vajon mi történhetett. A válasz úgyis csak annyi, hogy véletlenül kidőlt/kiborult/felégett/eltört/eltépődött/elveszett/eldőlt/eltűnt egy párhuzamos univerzumban/beszippantotta a mélység/megadta magát. És különben is, azt sosem én csinálom, valami hiba csúszik mindig a számításba. Nincs biztonságban sem ember, sem állat, sem növény, sem tárgy. Ha mégis, az/ő valahol a Föld másik végén leledzik. Szóval az ügyetlenkedéseimnek se szeri, se száma. Sem kronológia, sem súlyosság szerint nem tudnám sorba rakni, talán inkább csak az a mérce, hogy melyiken nevettünk utólag a legtöbbet.

D. néhány héttel ezelőtt kinyitott egy krémsajtot, és a tubus első megnyomásánál a fele a konyhapultra költözött. Persze nagyon kinevettem, hogy milyen béna, de be kellett látnom, az ő bénasága az enyém mellett "kicsit" eltörpül. Ritkán akciózik, de olyankor én diadalittasan felmérem a terepet és nagyokat nevetek. Egészen addig, amíg elege nem lesz belőle, és fel nem sorolja az én kis magánszámaimat. Na, akkor már nem nevetek annyira. Mindig is ügyetlen típus voltam. Kamaszkoromban mikor megnyúltak a végtagjaim és nem tudtam, melyiknek hol a vége, rengetegszer leestem otthon a lépcsőn, megbotlottam a saját lábamban is. Később azonban színesedtek ezek az ügyetlenségek. Előfordult, hogy otthon úgy főztem kávét, hogy nem raktam alá a kis kiöntőt, így a kávé szépen lassan befolyt a konyhaszekrény mögé, majd az alatt visszacsordogált a lábamhoz. Az tuti, hogy jó kávéillat lett, de anyu nem volt túl büszke rám. El kellett húzni a szekrényt (ami már évek óta beépítve pihent a helyén) és lemosni az egészet.

De az sem volt túl fényes, amikor nyitva felejtettem a tetőtérben a teraszom ajtaját, amit becsapott a szél. Az ajtóban lévő ablak elrepedt, amit én már csak akkor vettem észre, mikor a tokból az egész üveg (aminek igen nagy súlya volt) szépen a hasfalamnak esett. Az volt a mázlim, hogy az üveg súlyát megfogta a fal, aminek szintén nekiesett, így nem esett nagyobb baj. Na, akkor azért tényleg megijedtem, azt hiszem, tényleg lehetett volna ennek igazán rossz vége. Régebben, amikor anyukámék felszerelték mindenfélével a fenti fürdőszobát, vettek egy nagyon szép bézs zuhanyfüggönyt. Akkoriban nagyon szerettem sötét színűre lakkozni a körmöm, így történhetett, hogy amikor véletlenül leejtettem a járólapra a körömlakkos üvegcsét, abban fekete lakk volt. Az üveg persze azonnal ripityára tört, a lakk pedig mindent beborított. A járólapról és a csempéről sikerült levarázsolni lemosóval, azonban a zuhanyfüggöny anyagáról nem. Azóta is ha hazamegyünk anyuékhoz, a fekete szín emlékeztet arra, hogy szorosan (sőt, hiperszorosan) fogjam az üvegcséimet, ha a körmömet készülök díszíteni. Szerencsére már jobban szeretem a pasztell árnyalatokat, amikkel talán már jobban boldogulnék...(Bár így zárójelben azt is megjegyezném, hogy volt kitől örökölnöm a béna-gént, ugyanis anyukám egyszer úgy nyírt füvet, hogy átment a zsinóron is. Persze úgy, hogy az áram is megrázta)


Korábban az egyik bejegyzésemben már írtam arról, amikor elfelejtettem visszacsavarni a mosógép szűrőjét, és a koszos víz eláztatta a fürdőszobát, de talán nem is az volt a csúcsa az ügyeskedésimnek. Történt egyszer Kecskeméten, amikor igazán hideg tél volt, hogy arra gondoltam, milyen barátságos lenne illóolajat melegíteni a kis mécsesházikóval. Rengetegféle illatot beszereztem korábban, és alig vártam, hogy kipróbáljam. Így történt, hogy mikor már jó illat volt a szobában és a víz is lassan kezdett fogyni a kis tartályban, utána akartam tölteni. Az lehetett a baj, hogy túl nagy lendülettel csináltam, így az egész forró-illóolajas víz beleömlött a tévémbe. Ez még nem a lapos tv, hanem a sima, régebbi fajta (ami tökéletesen működik, gyönyörű éles a képe és a színek is szépek). Kicsit sistergett, kicsit füstölt, aztán kómába zuhant a tévém. Kivittük a teraszra, apukám tanácsára, akit azonnal felhívtam és akinek hisztiztem pár sort, hogy "édesapaaaa, segíts, mit csináljak???????" Tehát kiraktuk száradni. Mondhat bárki bármit, ezek a tévék igazi túlélők, a mai napig semmi baja sincs, szeretjük használni. Igen ám, véget is érne a sztori, hepi end lehetne a vége, ha nem ismételtem volna meg ugyanezt az akciót pontosan ugyanígy a mostani albérletünkben a párom tévéjével. Illóolaj a tévé felett, ami kiborul, tévé sistereg, megint kóma. Felhívtam D.-t, akitől azt vártam, hogy kicsit azért le fog szidni (na jó, talán jogosan), de nem tette. Ezen már csak nevetni tudott. És lássatok csodát, ez a tévé is túlélte. Persze azóta az illóolaj az én kis ékszeres polcocskámon van, amire szintén kiborult már a forró olaj, viszont az én cuccaimra. Ezt már elviselem. De nem is gyújtom be már csak akkor, ha karácsony van, és akkor is csak olyan helyen, aminek a környezetében semmi nincs, amit meg kéne siratnom. 

Így a végére talán még odaszúrnék annyit, hogy amikor a múltkorában lecsót csináltam jó kis kolbásszal, talán jó lett volna szorosabban fognom a tányéromat szedés közben, és akkor nem esett volna ki a kezemből, így a kolbászszaftos lecsó nem csordogált volna végig a fehér konyhaszekrényen, villanytűzhelyen és nem toccsant volna a földön. De szép is lett volna. Aztán miután végignéztük a jelenetet, D.-ből és belőlem kitört a nevetés, gyorsan lefotóztuk, mint a bénaságom egy újabb példáját, aztán folytattuk a napunkat. Megnyugodtunk, hogy nagy változások ezek szerint nem történtek. Hogy végre valami igazán közhelyeset is mondjak, minden folyik tovább a maga medrében. A lecsó pedig a szekrényen.

Te is tudsz hasonló példát mondani?





Címkék: