Hitchcock nyomában

Nemrégen mikor munka után hazafelé tartottam, a Batthyány téren szembe jött velem egy ocsmány, rikító sárga tollnak álcázott szőrbe burkolózott madárember. Gondolom valami szórólapot osztogathatott, táncikált, ugrált, szinte már szánalmasan bukfencezett, így állította meg az embereket. Nagyon vidám figura volt. Nagyon feldobta a napomat, hogy szívesen pózolt egy fotó erejéig, arra pedig biztosan nem számított, hogy itt kap helyet a kép.


Általában nem csípem a madarakat. Persze azokat igen, akik picik, és színesek, akiket télen etetni kell, édesen totyognak a hóban a szotyimaggal, vagy nyáron a fűben a zsákmánygilisztával a csőrükben. Egyszer, mikor Kecskeméten a Fecske (milyen témábavágó pont a neve) utcában laktam, találtam az udvaron egy törött szárnyú kismadarat. Keservesen csipogott, szomorkodott, már nem tudott repülni, csak reménykedett benne. Bevittem a lakásba, beleraktam egy műanyag edénybe, tettem alá füvet, faleveleket, és hagytam pihenni. Nagyon pici madár volt. Mielőtt még gondolkodhattam volna a sorsán, másnap reggelre meghalt. Kerestem neki egy szép színes teás dobozt, és ástam neki egy gödröt a kertben. Eltemettem. Csak az járt a fejemben, hogy legalább az utolsó éjszakája szép volt. Puha meleg helyen lehetett, és nem vitte el a macska. Nem kívánhatott volna jobbat. Vannak viszont olyan madarak, amik kicsit sem szimpatikusak. Ó, dehogy. Egyáltalán nem. Kiráz a hideg tőlük.

Aki látta Hitchcock Madarak című filmjét, biztosan tudja mire gondolok. Abban is az elején még csak egy-két balesetet okoznak a madarak, mire aztán a szereplők észbe kapnak, a fekete szárnyasok ellepik a drótokat, oszlopokat, játszótereket, csendben figyelnek, vészjóslóan leselkednek. Aztán egy picit feltuningolt idegállapotban megrohamozzák a házat, szétszedik az ablakokat, ajtókat, embereket. Amikor először láttam a filmet, napokig a hatása alatt voltam. Igaz, hogy nem a legújabb csúcsszuper effektek miatt (hiszen 1963-as),  de a jó időben jó helyen lévő halálosan félelmetes zenei aláfestéstől azért hamar tele volt a gatya. Vannak a filmben műmadarak, maszkok, aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, jó kis horror.

Több költözés után Kecskeméten az Akadémia körúton kötöttem ki. Jó kis albérlet volt, azt leszámítva hogy egy igen nagy varjúcsalád lakott a ház előtti park fáin. Valószínűleg a szűk családon kívül ott lakott az összes sógor, koma, jóbarát, vagyis kb 200 madár. Félelmetes hangjuk volt, minden alkalommal eszembe jutott a fent említett film, az összes undorító, félelmetes részletével. Minden kutyasétáltatás alkalmával visszaszámoltam, és reménykedtem hogy nem emelnek a magasba és szednek szét minket. Borzalmas hangjuk volt. Néhány lakásból légpuskával lőttek a fára, hogy elröpüljenek a madarak és ne kelljen a károgásukat hallani.


Aki Budapesten, vagy nagyobb városban él, biztosan tudja, milyen a galambok rajzása. Amikor azt hiszed hogy van a közeledben 1-2 galamb, az úgy soha nem igaz. Pillanatokon belül lesz vagy ötven, körbe körbe szállnak a fejed felett, úgy, hogy szinte kedved támad őket a falhoz csapkodni. Ha te is így érzel, semmi gond, bevallhatod, ritka undi látvány. És ha a turisták etetik és etetik őket, akkor egy napon arra ébredsz, hogy beköltöznek a kedvenc muskátlid cserepébe. Régen az egyik nagypapám imádta a galambokat. Olyan kis házat vett vagy csinált nekik, hogy ezerszer jobbnak láttam a Barbie házaknál. Mindig szerettem volna egy olyat (mondjuk én a disznóólat is szerettem volna babaházzá alakítani). Ha ma meglátok egy galambcsordát, mindig az otthoni kis dúc jut eszembe róluk. Na, a varjakkal már nem nosztalgiázok, tiplizek arrébb minden alkalommal, amikor egyedül maradok velük az utcán. Hiányzik a fenének egy kis ismétlés a '63-as horrorból....

Te bírod az összes madarat?





Megjegyzések