Kecskemét központjában mindig van valamilyen rendezvény. Mikor még ott laktam, a belvárosban biciklizve gyakran megálltam megnézni az árusokat, a jobb programokra pedig mindig elmentem, mint pl koncertekre, musicalekre vagy sportvetélkedőkre.
2013 augusztusában költöztem haza Kecskemétről. Meleg nyári nap volt, kicsivel több, mint két évvel ezelőtt. Nagyon vártam már, hetek óta készülődtem, ami nem volt egyszerű törött csuklóval. A gipszemmel hazaköltöztem egy időre a szüleimhez, mert lehetetlen küldetés volt egyedül, bal kézzel boldogulni, de a dobozolás miatt persze vissza kellett utaznom az albérletbe. Az utolsó kecskeméti napomon elsétáltunk a központba, ahol éppen a Hírös Hét fesztivál volt. Megnéztük az árusokat, kirándulgattunk, fagyiztunk, és próbáltuk jól érezni magunkat. D.-nek ez mindig jól ment, ugyanis valamilyen különös oknál fogva (bár nincs kecskeméti kötődése) imádja a várost. Minden pontjáért rajong. Szinte boldog, amikor a hírekben mutatják, vagy olvas róla valahol. Amikor apukám lejött a költöztető kocsival, viszonylag gyorsan összecuccoltunk. D. nagyon mérges volt rám, mert törött kézzel is cipekedtem. (De próbálja valaki meggyőzni azt, akinek anyukám/nagypapám vére csörgedezik az ereiben.) Nem tudtam nézni ahogyan az én 40 doboznyi kacatomat mások cipelik, így muszáj volt segítenem nekik. Előző este már volt időnk körbejárni a környéket, az ismerős helyeket, ahol annyit sétáltunk Hamival, így viszonylag hamar hazamentünk.
Azóta egyszer mentünk csak Kecskemétre, akkor sem hosszú időre. Találkoztam M. barátnőmmel, kicsit sétálgattunk, beszélgettünk, aztán haza is tértünk. Nem vágyódtam soha vissza, de D. már azóta vagy tucatszor mondta, hogy leutazhatnánk. A mai Napi Kincsem az, hogy megtaláltam a fényképezőmben azt a képet, ami az idei augusztusi Hírös Héten készült rólam. Történt ugyanis, hogy nyaralásból hazafele menet megálltunk a hírös városban. Akkor döbbentem rá, hogy már két éve felköltöztünk, amikor megláttam az árusokat. Milyen gyorsan telik az idő..gyakran eszembe jutnak a volt kollégáim, akikkel nagyon szerettem együtt dolgozni. Olyan vidám napok voltak, hogy máig nagyon kedvesek számomra. Szívesen hallok róluk, vagy örülök ha látom a fényképeiket. Két-három év alatt annyi minden történt velem, mint az előtte lévő 6-7 évben összesen sem. De így szép az élet, ha zajlik. M. különösen kedves a szívemnek. Amilyen apró kis nő, olyan nagy a szíve. A fél világ belefér minden nagyobb megerőltetés nélkül. A közös mászkálások hamar összehoztak minket, és csak később vallotta be, hogy nem fogadott az elején olyan kitörő lelkesedéssel, mint amennyire később megszeretett. Általában mindenkivel nagyon kedves, mégis, valahogy hamar kiderült, hogy könnyen tud azonosulni a gondolataimmal. Amikor másban nem bíztam meg, ő mindig mellettem volt. Segített nehéz helyzetekben mérlegelni, döntést hozni, és erőt adott a kemény napokon. Akkor is pontosan tudta, hogy mit érzek, mire gondolok, amikor nem is számítottam rá, és sosem nézett bolondnak, mikor felvázoltam az aznapi nyomoromat neki. Olyan lány, aki nem terem minden bokorban, akinek fontos a barátság, még nagy távolságból is.
Ez a rövid kétórás nézelődés D.-vel idén valahogy segített abban, hogy nem csak a volt kollégákra gondolok vissza szeretettel, de lassacskán a várost is sikerül megkedvelnem. Ha másért nem, akkor a rendezvények sokszínűsége miatt. ( és az is fontos, hogy most is beszerezhettem egy gyönyörű, kőből készült gyűrűt az árusoknál) A belváros sok pontjához fűznek emlékek, és nem egy olyan üzlet van a plázában, ahova akár egy M.-mel közös fotót is kirakhatnának rólunk, annyit tértünk be hozzájuk. Még a végén Kecskemét arcai is lehetünk...
Címkék: Kincsek
