Kulisszatitkok bizalmasan - avagy az érem másik oldala - 4.rész

Egy szép hétfői napon (amikor szakadt az eső és hideg szél fújt), éppen egy hete láttam, hogy F. keres telefonon. Megörültem, hogy hív, mert előtte 1-2 órával küldte el nekem a karácsonyi ajándékomat a férjével, T.-vel, mondván, hogy mivel mi Bécsbe utazunk, nem biztos hogy találkozunk karácsonyig. Nagyon, de nagyon megijesztett, amikor felvettem a telefont, mert egy kétségbeesett, vékony hangocska szólalt meg...hogy mit mondott?


D.-vel éppen Szentendrén mászkáltunk a Lidlben, mikor befutott F. hívása két nappal a Bécsbe indulásunk előtt. "Eszter! Elfolyt a magzatvíz, megyek szülni! Hívtam T.-t, nemsokára jön értem...én úgy izgulok!!!!"-na mondanom sem kell, rögtön elsírtam magam és mondtam F.-nek hogy tudom hogy nagyon, de nagyon ügyes lesz és hogy a kórházban találkozunk. Erre ő csak annyit mondott, hogy nem kell bemennünk, mert ki tudja meddig tart majd, és hogy ő nemsokára láthatja a kislányait. (és bár sokszor mondogattam hogy jó lenne ha akkor szülne, mikor én is Pesten vagyok, de azért ennyire komolyan nem gondoltam a kérést. A babák viszont odafigyeltek rá.)

Nos...ezután kicsit homályos volt a kép, de D. segítségével összeraktam. Fogtam magam és otthagytam csapot-papot (és D.-t a kasszánál, azzal hogy gyorsan fizessen) és kirohantam két kolléganőmet (akiket szintén imádok és akik szintén nagyon izgultak F.-ért) felhívni telefonon. Egy helyben ugrándoztam és toporzékoltam, mire elindultunk kocsival be Pestre. 

A Szentendre-Pest távolság igazán nem lett volna nagy táv, vagy hosszú idő, ha F. kislányainak nem éppen délután 16 órakor a csúcsforgalom közepén jut eszébe kopogtatni. Tik-tak. Tik-tak. Olyan lassan teltek a percek, hogy azalatt még én is (!!!) megsütöttem volna egy egész feketeerdő tortát krémmel, töltelékkel, piskótával együtt. Minden egyes mentő szirénájának hallatán elkezdtem pityeregni, hogy lehet hogy F. ül/fekszik bennük, és közben felhívtam anyukámat, apukámat, M. barátnőmet (aki ugyan nem ismeri F.-et, de mindig érdeklődött, hogy hogyan vannak a csajok a pocakban), és elsírtam nekik, hogy F. szülni fog és ugye minden rendben lesz?!?! Nem tehetek róla, de ez nekem akkora sokk volt, hiszen tényleg figyeltem a kicsik sorsát, bámultam F. növekvő hasát, és megismertem a babavárás apró kulisszatitkait. Iszonyatosan izgultam. 

Ha az előzményeket is szeretnétek elolvasni, itt megtehetitek: 
Kulisszatitkok bizalmasan - avagy az érem másik oldala- 1. rész
Kulisszatitkok bizalmasan - avagy az érem másik oldala- 2. rész
Kulisszatitkok bizalmasan - avagy az érem másik oldala- 3. rész


Mikor beértünk D.-vel a kórházba, megkerestük a Szülészetet, ahol MÉG NEM VOLT OTT F. Mi már türelmetlenül várakoztunk az egykor csodálatos állapotban lévő, egykor bézs színű kanapén, mikor F. és T. befutottak. F. nagyon vidáman integetett, kapkodta a levegőt, de fele olyan pánikban nem volt, mint a férje, T. Van egy csengő a szülőszoba ajtaján, amire az van írva: "Kizárólag szülő nők részére". Elég egyértelműen tudtára adták az embernek hogy ki mehet tehát oda be. Nos, T.-is kiküldték. 

Onnantól kezdve egy hatalmas homokórában éreztem magam, mint Jázmin Hercegnő az Aladdin 1-ben. Olyan lassan folydogált lefelé  a homok, hogy azt hittük, már sosem tudunk meg semmi infót a babákról és F.-ről. T. fejben lejátszott ezerkétszázhatvan féle lehetőséget, hogy milyen vizsgálaton, milyen szobában lehet éppen a felesége, mi D.-vel pedig próbáltuk kicsit nyugtatni, de leginkább próbáltunk számára megbízható társaságot nyújtani, hogy ne legyen egyedül a várakozásban (ami igencsak őrjítő kezdett lenni az első óra után). Mikor végre kigurították F.-et egy kerekesszékben, és megláttam a parányi rikító rózsaszínű cipőfűzős edzőcipőit, F. csak nevetett, integetett, és vidáman odaszólt néhány kedves mondatot. Mint aki be volt szívva. Nem tudtuk elképzelni, hogy akinek már több órája a szülőszobában kellene lennie (a filmes tapasztalatainkat figyelembe véve, ahol a magzatvíz elfolyása után rögtön megvan a gyerek), az hogyan lehet még mindig egy kórházi folyosón mosolyogva a saját ruhájában, cipőjében. (T. várakozás közben elmesélte, hogy F. még indulás előtt keresett egy fülbevalót is magának, azonban ő felvilágosította, hogy talán nem ez a legjobb időpont erre)

Végül kiderült, hogy egy másik kórházban fog szülni, ahova T. és mi is versenyautó sofőröket megszégyenítő bravúrossággal hajtottunk. (és mint utólag kiderült, F. az autónk előtt haladó mentőautóban ücsörgött közben) A második kórház folyosója -hogy szépen fogalmazzak- egy kicsit sem volt olyan jó állapotú, mint ahol eredetileg szült volna. Ocsmány ezeréves csempéket számláltam hosszú-hosszú perceken keresztül, és ugyanannyira nem tudtunk semmi infót arról, hogy mi van F.-el és a Bogyókákkal. Én benyomtam egy csomag automatás gumicukrot idegességemben, T. és D. pedig amolyan férfias módon vizet kortyolgattak. (T. kb hat liter vizet is megihatott volna, akkor sem lett volna ott igazán fejben, ahol mi. Ő gondolatban valahol bent járt a feleségénél.) A folyosón várakozott még egy család, akiket élvezet volt figyelni, hiszen nem az általam elvárt vagy gondolt módon tették azt. Az 50 év körüli dédnagymama kicsapta a padra a paprikát, szalonnát, zsemlét, és közölte hogy ő minden gyerekénél, unokájánál és dédunokájánál így várakozott, mert ez legalább lefoglalja. Maga az unoka (mint később egy elkapott beszélgetésből kiderült) nem tudta pontosan megmondani az orvosnak, hogy hányszor szült, és maga a dédi sem emlékezett rá 100 százalékig. 

Mire aztán megérkeztek F. szülei és testvére, már T.-t is beengedték F.-hez a szülőszobára, és megtudtuk, hogy (az orvos reményei és elképzelései szerint) ott aznap este vagy éjszaka bizony nem lesz szülés. Miután meggyőződtünk arról, hogy mindenki jól és jó helyen van, hazamentünk. 

Pár óra múlva hajnalban F. SMS-ére ébredtem. Hogy megszülettek a lányok. 

(A pontosság kedvéért szeretném elmondani, hogy sok részletet természetesen kihagytam, tekintettel arra, hogy az intim részek csak a családra és arra tartoznak, akinek F személyesen is szívesen elmeséli azokat.)

A hajnali SMS-t követő információ és érzelemlavináról majd a következő bejegyzésben írok, meghagyva ezzel F.-nek a lehetőséget, hogy a saját sztoriját ő mesélje el a saját szemszögéből. Ennek a bejegyzésnek a felét vagy annál nagyobb részét személyesen nem velünk élte át, mi viszont azt nem tudjuk, hogy mennyi élményben, félelemben, várakozásban, izgalomban lehetett része a csukott ajtók mögött. A csodálatos szépsége az volt a hosszú várakozásnak, hogy láthattam T. arcán és viselkedésén azt a mérhetetlen szeretetet és aggodalmat amivel viseltetett a felesége és a születendő kislányai iránt. Nem adnám semmiért azokat az órákat, mert fantasztikusak voltak. Ha nem F.-ért, akkor vajon kiért ültem/álltam/unatkoztam/izgultam volna ott a hideg koszos folyosón???



Címkék: