Kisgyerek koromtól a kamasz éveken át egészen a felnőtté válásomig volt időm hozzászokni apukám dohányzásához. Teljesen természetes volt, hogy rágyújtott, akkoriban nem is volt még ennyire drága a cigi, mint most. (kb. fele ennyibe került, a fizetésekhez viszonyítva nagyjából kifizethető volt.) Kiskoromban még az is előfordult, hogy a boltban mi vettük meg apu cigijét, akkor ugyanis ez még lehetséges volt. Persze, ma már nem is lehet belátni a dohányboltokba, nehogy a gyerek rászokjon arra a fránya cigire...hát...a tesóm sose cigizett, pedig a nagypapáink és apu is előtte dohányoztak folyamatosan (de mindegy, szakadjunk el előtt most). Amikor egyetemre jártam, én (sajnos) cigiztem, aztán apukám egyik napról a másikra leszokott a cigiről, majd valamivel utána én is. Most lesz februárban 3 éve. Egyáltalán nem bánom. Bár az tagadhatatlan, hogy vannak olyan helyzetek, amikor igenis jó dohányozni (pl. egy meleg nyári estén a teraszon üldögélve, horgászás vagy bulizás közben), de nem bánom hogy másra is költhetem a pénzem, többször mehetünk moziba, vagy elutazhatunk wellnessezni.
A párom, D. nem dohányzott soha, talán az energiaital volt az egyetlen gyengéje. Eddig. Mert a mi családunkban bizony nem azért megy jelenleg a küzdelem, hogy letegyünk egy káros szenvedélyt. De nem ám...D. éppen azon van, hogy rászokjon a kávéra. Jó, persze tudom hogy ez nem olyan mintha a játékszenvedély rabjává igyekezne válni, de kicsit akkor is mókás, hogy amíg másnak azt tanácsolják, hogy a vérnyomása, a gyomra érdekében kevesebbet kávézzon, addig D. minden alkalmat megragad, hogy megismerje és megszeresse a különféle típusú kávékülönlegességeket.
Azt hiszem nagyon jó úton halad. Elmentünk a Mammut I.-ben lévő Cafe Frei-be is, hogy kipróbáljuk, milyen. Friderikusz műsorában sokat beszélt Frei a kávé iránti olthatatlan szenvedélyéről, és nagyon megtetszett nekünk az elhivatottsága. Annak persze külön örültem, hogy a Libri könyvesbolton át vezetett az út a kávézóba (nem, nem vettem könyvet...). Én csak teáztam, de D. kezdésnek kipróbálta az eredeti olasz, klasszikus cappuccinot. A "Frei bögrék" igazán gusztusosak, a kávélapon olyan fotók vannak, amik tökéletesen ugyanolyanok, mint azok az italok, mint amiket kaptunk. Nem volt holmi megszokott "mekis csalás". D. igazi ínyencként fogyasztotta a kis forró italát, közben a nagy mosolygástól ketté állt a füle is. A kávézóban egyébként csak az nem érezné jól magát, aki allergiás a kávé illatára.
Még ősszel voltunk Egerben, ott is találtunk egy kis beülős helyet. Már akkor láttam az én D.-men, hogy kacérkodik a kávéfüggőség gondolatával. A koffein annyira nem lényeg, hiszen a sok energiaital elfogyasztásának köszönhetően azt hiszem már meg sem érzi. Apukám szintén nagy kávés az utóbbi időben, amikor otthon vagyok náluk, mindig megkér, hogy főzzek egy nagy adaggal. Otthon én is gyakran kávézok, de a szürke hétköznapokon csak 1-1 háromazegybent szoktam meginni reggelenként a munkahelyemen. Eddig csak alkalmanként fordult elő, hogy D. "lopott" pár kortyot a tejeskávémból, mostanában viszont sokszor kéri hogy neki is készítsek egy bögrével.
A lényeg, hogy most a hogyan-szokjunk-rá-a-kávéra projekt veszi kezdetét nálunk. Sokkal viccesebb nézni, mintha cigizni, vagy akár inni kezdene. Gyanítom, az sem véletlen, hogy a Media Marktban mostanában egyre gyakrabban lessük a Dolce Gusto kávéfőzőket, amivel kapcsolatban van már egy "titkos márciusi projekt" is. A cél, különböző kontinensek országok kávéinak megismerése, és kisebbfajta kávélerakat létrehozása a konyhánkban. A Café Freiből elhozott magazin minden este az ágyunkban alszik el, szépen betakargatva, ezredszer átolvasva (igazán nem mondhatja hogy D. elhanyagolja). Már nagyon várom a részleteket, mert ha mi egyszer valamibe belevágunk, abból semmi jó ki nem sülhet :)
