Te hiszel az IGAZIban?

Az igaz szerelem, a nagy Ő kergetése nagyon felkapott téma újságírók körében, hiszen mi másra vágyna mindenki, mint egy kedves, jószívű, szerető párra, akivel csodálatosak a hétköznapok is? Úton-útfélen ilyen cikkekbe botlom, és annyi általánosságot fogalmaznak meg, amennyivel a szomszéd kisboltig nem jutunk el, nemhogy az igaz szerelemig. Bárcsak mindenkinek lenne egy olyan kis Cupidoja, mint nekem volt akkor, amikor a szemem helyett a szemem, és a szívem helyett a szívem kellett, hogy legyen.

Már számos bejegyzésben írtam M. barátnőmről, akit Kecskeméten ismertem meg, az akkori munkahelyemen. A kezdeti apró bukkanók után nagyon jóban lettünk, hamar összebarátkoztunk. M. az a típus, aki mindig fel tud vidítani, ha felhők vannak a fejem fölött, akinek a nevetése olyan csilingelő, mint Giling Galangnak, és akinek olyan ereje van, mint 10 másik nőnek együttvéve.


M. segített nekem beilleszkedni a munkahelyemre, ha bármi kérdésem volt, hozzá már az elején fordulhattam, és szépen lassan rájöttem, hogy többet beszélgetek vele, mint az akkori párommal. Sokat vásárolgattunk, kávéztunk együtt, és kibeszéltük minden nap, hogy kivel mi történt. A jó, és a rossz dolgokat egyaránt. Ő az a típus, aki beszélgetés közben tényleg figyel rád, és valóban érdekli a mondanivalód. Meghallgat, és őszintén elmondja a véleményét, akkor is, ha az nem egyezik a tiéddel. Jószívű, szorgalmas, és nagyon jók a beszólásai. Viccesek és gyilkosak. :) 

M. leges-legbájosabb tulajdonsága mégis az, hogy hisz a szerelemben. Lehet, hogy ezt még magának így nem fogalmazta meg sosem, de ő az, aki árkon-bokron keresztül harcol az érzésért, akkor is, ha nem róla van szó. Én régebben nem hittem abban, hogy mindenkinek van egy párja. Olyan ember, aki szőröstül-bőröstül szereti, kitart mellette és támogatja. M. már akkor is hitt benne. 

Amikor már hosszú ideje egy vergődő hal voltam az akkori kapcsolatomban, és M. bizony a szemembe mondta mindazt, amit magam is éreztem legbelül. Látta rajtam, amit a családom már évek óta harsogott, csak nem hallgattam rájuk. Mivel M. is hasonló kapcsolaton volt túl, ezért tudtam, hogy nem csak a tanácsokat osztogatja nekem, hanem pontosan tudja, hogy mit érzek, és milyen kérdőjelek vannak a fejemben. Hitelesek voltak az észrevételei, tanácsai és "pofonjai". 

Ő állt mellettem akkor is, amikor 10 év után újra találkoztam D.-vel. Az első pillanattól hitt abban, hogy mi összetartozunk, hogy mi vagyunk egymásnak az a bizonyos nagy betűs Ő, a filmekből, sorozatokból, regényekből, újságokból és egyéb más helyekről. Én nem hittem benne, és D. sem. Elképzelhetetlen volt, hogy mi egyszer együtt leszünk, együtt élünk majd. Annyi mindent kellett volna tennünk ezért, hogy hosszabbnak tűnt az út, mint amennyit képesek lettünk volna bejárni. Ekkor jött a kis Cupido (egy picike, törékeny, szőke gyilkos képében), és szólt, hogy akkor most azonnal teszünk magunkért valamit, vagy vele gyűlik meg a bajunk. Erre azért emlékszem nagyon, mert annyira kis termetű lányról beszélünk, akit majdhogynem elhúz a bevásárló kocsi is. Vicces jelenet volt, amikor "kiosztott", de minden szava szöget ütött a fejemben. Tik-tak. Tik-tak. Tik-tak. 


Olyan, de olyan hosszú utat jártunk be D.-vel, hogy már az állomások is összefolynak. Csak azt tudom, hogy mindenkinek megéri harcolni a nagy szerelemért, az igaziért. Már tudom, hogy létezik, és tudom, hogy senki számára sem elérhetetlen. M. ott volt velem azokon az állomásokon. Amikor féltem a múlttól, féltem a jövőtől, a jelenben pedig a boldogságtól ugráltam, vagy sírtam a bizonytalanságtól. Nem könnyű olyan lépéseket megtenni, melyek az egész életünket azonnal és hosszú távon befolyásolják, hiszen sosem tudhatjuk, hogy hol kötünk ki, ki lesz az oldalunkon és a legfontosabb, hogy boldogok leszünk -e a mese végén. 

M.-nek köszönhetem, hogy addig rugdosott, amíg összegyűjtöttem minden bátorságomat és mertem lépni. Természetesen D. minden lépést, szökkenést, ugrálást megér, hiszen lassan már 4 éve, hogy együtt vagyunk. 

Mindig vidáman és mosolyogva gondolok vissza azokra az évekre, amikor kielemeztük egymás életét, boldogságát vagy éppen nyomorúságát. Talán én nem vagyok olyan jó Cupido, mint ő volt. Talán azért, mert az ő meggyőződése, hogy a nagy Ő mindannyiunk számára létezik, erősebb, mint az enyém. Akkor lennék még ennél is sokkal boldogabb, ha tudnám, hogy ő legalább annyira boldog, mint én. Akkor az én szívemben repdeső önkéntes kis Cupido is megnyugodna. Mert neki ez jár.

Megjegyzések