A harmincadik születésnapomon anyukám körbejárt egy kis notesszel, és kérte a családot, hogy írjanak bele nekem egy rövid üzenetet. Néhány napja megosztottam apukám üzenetét a blog Facebook oldalán, mert ez a néhány sor most minden olyan dologban megerősített, ami az elmúlt 4-5 hónapban foglalkoztatott.
Egy nagyon kedves munkatársam odajött hozzám és azt mondta, hogy olvasta apukám üzenetét a Facebookon, és ő már akkor is boldog lett volna, ha az ő apukája egyetlen egyszer ilyet ír vagy mond neki. A szobában elkezdődött egy beszélgetés, amiből azt szűrtem le, hogy igen kivételes helyzetben vagyok azért, mert ilyen szoros apukám és köztem a kapcsolat. (Egyébként ez anyukámmal is így van!)
Számomra ez természetes. Mindig így volt. Anyukám sokat és sokszor cukkol azzal, hogy így egymásba vagyunk bújva, persze azért nagyon boldog, hogy ez így van. Ha idegbeteg, ha szomorú vagy ha tanácstalan vagyok, gyakran hívom Édesapát, és elhadarom/sipítozom/sírom neki a mondanivalómat. Ő pedig meghallgat és a válasza mindig azzal kezdődik, hogy "Figyelj kislány...". Néha csak pár percig beszélgetünk, de az éppen elég arra, hogy megnyugodjak és tudjam, mi a teendő.
Múlt héten nyaralás közben sokat beszélgettem a családommal, és megosztottam velük a dilemmámat, ami hosszú ideje foglalkoztat. Boldog vagyok, hogy mindegyikük támogat és mellettem áll. Bár nem vártam tőlük, hogy egyetértsenek velem, mégis hasonlóan gondolkodnak, mint én (és D.). Apu üzenete csak megerősített abban, hogy igenis ki kell állnom magamért, és az álmaimért. Nem élhetek örökre úgy, hogy beletörődök a körülöttem lévő negatív egyvelegbe. Csak rajtam múlik, hogy megszabadulok-e tőlük, vagy tovább hordozom magammal őket. Vagy én sodródom velük együtt.
Bízom benne, hogy hamarosan veletek is megoszthatom a jó hírt, ami a döntésem eredménye lesz/lett. Addig is arra kérlek Titeket, hogy érezzétek kicsit magatokénak is apu sorait és tegyetek valamit azért, hogy (még) boldogabbak legyetek! Remek és felszabadító érzés!
Nagy levegő, bátorság!
Címkék: Kincsek
