"Mindennapi muszájok" elleni harcunk

Gyakran beszélgetünk arról D.-vel, hogy nekünk mi szerez(ne) igazán örömet, akár az adott napon, akár hosszú távon. Mostanában egyre inkább foglalkoztat ez a kérdés, a buszon, a villamoson és a metrón is sokat agyalok rajta. Számos dolog szerepel a listámon, és éppen ezért idegesít, hogy rengeteg körülöttem a "mindennapi muszáj". Amiket nem tudok lerázni magamról...



Az átlagemberek napjait éljük kettecskén a kutyáinkkal, a napjaink nagy részét általában olyan dolgok teszik ki, mint a munka, a kötelező feladatok, tennivalók elvégzése, az alvás és az étkezések. Persze ezeken kívül rengeteg dolgot csinálunk még, de a szürke hétköznapok gyakran csak azt engedik meg, hogy a minimális lehetőségek között mozogjunk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, én vágyom arra, hogy kiemelkedjek a sok teendő közül, és ne érezzem azt, hogy eltemetnek. Nem akarok belefulladni, és nem akarok ezeknek élni.

Szeretnék rátaposni a mindennapi muszájokra, és szabadon járni-kelni, élményeket szerezni. 

Ehhez pedig csak az segíthet hozzá, ha elhatározzuk és tartjuk magunkat ahhoz, hogy a szabadidőnket úgy osztjuk be, hogy nagyon sok izgalmas és érdekes dolgot szervezünk/próbálunk ki. Akár kettesben D.-vel, akár többen együtt. Hétvégén egy szuper helyen jártunk a barátainkkal, bár talán nem is a hely a lényeg.

Imádom azt az érzést, amikor beülünk a kocsiba, és megyünk amerre az út visz. D.-vel kettesben is sokszor sodródtunk már így az árral (főleg a Balaton környékén), most a hétvégén azonban négyesben indultunk el felfedezni a Dunakanyart. Bár én a Dunakanyarban nőttem fel, de Nagymaros - Zebegény - Kemence környékét, és a szlovák határ menti falvakat alig-alig ismer(t)em. Most sem terveztük el a pontos útvonalat, sokszor R. csak rápillantott a térképre, és úgy magyarázta L.-nek, hogy merre kanyarodjon. 


Az a szép az ilyen őszi napokban, amikor ismeretlen tájakon járunk, hogy olyan élményekben lehet részünk, amilyeneket a szobában ülve biztosan nem élhetnénk át. Nem másznánk be romos házakba, nem lenne véres/bibis az ujjunk, nem feküdnénk hullaként a vizes leveleken, és nem nyomnánk az arcunkat a betonhoz, hogy megfelelő irányból lehessen a kezünket fotózni. Nem vitatkoznánk mosolyogva a kocsiban azon, hogy le lehet-e tekerni az ablakot, vagy sem, nem falatoznánk a hátsó ülésen titokban fasírtgolyókat, nem sikítoznánk, mert valaki a frászt hozza ránk egy kihalt szobában, nem csalódnánk abban, ha egy épület véletlenül szép (és nem olyan félelmetes, mint amire vártunk), nem mászkálnánk kazánházakban és üres hotelszobákban és nem bámulnánk meg (és fotóznánk le) közelről egyetlen UNDORÍTÓ kígyót sem.

Ha öreg leszek, szeretném elmesélni majd a gyerekeimnek és az unokáimnak, hogy kihoztam az éveimből, amit csak lehetett. Persze nagyon szép lenne egy nagyobb összeget és néhány ingatlant ( és műtárgyat, autót, jachtot és olajkutat) is rájuk hagyni, de jómagam fontosabbnak tartom azt a gondolatot átadni majd örökségként, hogy éljenek szabadon és legyenek boldog minden percben. Vagy legalábbis törekedjenek rá.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése