Karácsonyi csoda a javából

Minden évben megnézek minden karácsonyi filmet, miközben végigkönnyezem azokat a részeket, ahol a szereplők megtapasztalják, milyen az igazi karácsonyi csoda. Most én is részese lehettem egynek, és azt is megkönnyeztem. Én már csak ilyen érzékeny tyúk vagyok, no. 

(Elöljáróban annyit elárulok, hogy egy évtizede hatalmas vágyam egy saját, igazi élő fenyő karácsonykor. Idén úgy volt, hogy veszünk, de mivel az utolsó hétvégén karácsony előtt és az utolsó hét minden napján minimum 19 óráig dolgoztam, a kocsink pedig igen különös dolgokat produkál ismét, és még karácsonyfatalpunk sem volt, megbeszéltük D.-vel, hogy jobb, ha nem veszekszünk, beletörődök, hogy csak jövőre lesz igazi karácsonyfánk. Volt már vita anyuéknál otthon Szenteste napján a karácsonyfatalp miatt, és hétköznaponként, amikor hullafáradtan értem haza decemberben minden este, D. pedig mindig meleg étellel várt, minden kétséget kizáróan a legfontosabb a szeretet és a béke volt számomra.)


December 23.-a van. Dolgozom. Fáradt és kimerült vagyok, közeledik az este 19 óra. Alig várom, hogy végre otthon legyek, mert tudom, hogy még nagyon sok feladat vár rám. Még nem készítettem össze az ajándékokat, nem csomagoltam össze a cuccokat a holnapi utazáshoz, és be kell fejeznem az utolsó simításokat egy ajándékon. Tök nagy a csend, a nyugalom. Már senki nem jön be ajándékot vásárolni, mindenki otthon melegszik a családja körében. A világ összes listáját elkészítettem már, hogy csak ki kelljen pipálnom azokat a részeket, melyeket már teljesítettem a teendők közül. Amint 19:00 lesz, már készülődök is haza. Nagyon hideg van, sokkal hidegebb, mint tavaly. Mondjuk akkor nem is érdekelt, nem dolgoztam ilyenkor. Magamra kapok minden ruhadarabot, ami egy kicsit is melegít, és nyakamba veszem a várost.

Még beugrom 1-2 helyre hazafelé menet, mert én már csak ilyen vagyok. Lehetek bármennyire felkészült, valamit mindig az utolsó pillanatig halogatok. A Sparban egy nagyon kedves, apukám korú eladó nagyot füttyent, amikor meglátja, hogy mennyi csomagot tudok beszorítani kicsi, de dagi tenyerembe. Boldog karácsonyt kíván, és érzem, hogy nem azért mondja, mert kötelező. Nem a pénztárban ül, tulajdonképpen nem is kellene hozzám szólnia, elpakolgathatna a maga kis világában. Mégis megszólít és szimpatikus hangja, kedves szavai melegséggel töltik el a szívem. 

Az utcára kilépve, az ujjaimat vágja a zacskó füle, de hamar olyan hideg lesz a kezem, hogy már nem is fáj annyira. Már nem érdekel a Vörösmarty tér, nem érdekelnek a fények, nem vonz a karácsonyi vásár hangulata, a forraltbor és a kürtős kalács illata, és a sok karácsonyfadísz. Már csak az otthonom nyugalmára és melegére vágyom. 

Átvágok a Deák téren a 16-os kisbusz irányába, amikor meghallom a zenét. Nem hivalkodó, de tiszta, nem hamis. Könnyek gyűlnek össze a szememben, amikor meglátom, hogy egy srác irhabundában és subában harmonikázik. Egyszerű karácsonyi gyerekdalokat játszik, de annyira szépen, hogy hiába nem jellemző rám, adok neki egy kis pénzt. Erre szívesen költök, főleg Szenteste előtt egy nappal. 

Némán vágok át a fagyos szélben a buszmegállóig. Az orrom előtt húz el a busz. Sebaj, szívesen várok este nyolckor a megállóban, miközben nagyon kell pisilnem, és a könnyek miatt csípi a szél a szemem. Mikor megérkezik a busz, és felszállok rá, a sofőr azonnal becsukja az ajtót és rátapos a gázra. Egész úton egyedül utazom a buszon. Se utasok, se hangzavar, se türelmetlenség. Nincs lökdösődés, csak a csend, a karácsonyi várakozás és én. 

Amikor lenyomom a leszállásjelzőt, a sofőrrel megbeszéljük, hogy mi vagyunk az egyetlen lúzerek a tizenhatos vonalán. Nem bántódik meg sem ő, sem én. Felesleges, hiszen nyilvánvaló tény. Mire a bejárati ajtóhoz érek, már teljesen elszakad az egyik szatyor füle, én pedig szokásomhoz híven olyan jóízűt káromkodok, hogy még engem is meglep, mennyire megnyugszom tőle. Előveszem a kulcsom, de már van egy a zárban, nem jutok be a bejárati ajtónkon. D. hangját hallom, a kutyákkal matat valamit, és kér, hogy várjak egy percet. 


Mikor végre beenged, meglátom a kutyákat. A lakásban koromsötét van, csak a két kis dögünket érzékelem, világító, piros karácsonyi fényekkel a nyakukban. Csak a fényeket látom ide-oda cirkálni, amik eközben hangosan ugatnak. Különös fények ezek...annyira nevetek rajtuk, hogy levegőt is alig kapok. Sokszor csináltunk már hülyét belőlük, de ez most mindenen túltesz. D. bevezet a lakásba, és szól, hogy nyugodtan lépjek rá a hófehér, bolyhos szőnyegre cipőben, amit máskor az élete árán is megvéd a koszos, saras talpacskáktól. Mikor fölkapcsolja a lámpát, meglátom a legszebb karácsonyfát a világon. A mi nappalinkban. 140 centi magas, ezüstfenyő. Igazi fenyőillattal, tökéletes ágakkal, szuperszúrós tűlevelekkel. Csakis a miénk. 

Levetkőzöm és bugyiban ugrálok izgalmamban a fa körül. Nem találom a nadrágomat, amitől egyre idegesebb leszek, hiszen már bekészítettem a fa mellé az összes díszt, égősort, manót, hóembert és angyalkát, ami a lakásban fellelhető. Sül a karácsonyi vacsora, mi pedig a fánkat díszítjük kettesben. Beosztjuk a munkát, mindenkinek az jut, amiben igazán ügyes. A karácsonyi csoda itt áll a nappaliban, szikráznak rajta a fények, a piros és az arany díszek. A kutyák alatta mászkálnak, de nem a karácsonyi hangulat miatt, hanem az ajándék kengurus-marhás-nyulas kaja miatt, ami csavargatja a nózijukat. Meghitt, békés és meleg az otthonunk. Pont amiről hazafelé úton álmodoztam.

(zárójelben: R. barátnőm és D. egyik este hosszasan intézkedtek titokban. Mint kiderült, R. szólt D.-nek, hogy menjen, válasszon ki egy szép ezüstfenyőt, adja oda a zsét az árusnak, és hozza haza a fát, mert az, hogy beletörődök, hogy nem lesz igazi élő fánk, még nem tesz boldoggá. D. pedig felkerekedett, és mivel szerzett fát, kénytelen volt talpat is szerezni hozzá. Sikerült. Szerintem nekünk van a 23.-án beszerezhető karácsonyfatalpak közül a legdrágább. Kovácsoltvas, marha nehéz, de gyönyörű.)

Címkék: