Az igaz barátokról...(vagy azok hiányáról)

Sokan sokféleképpen értelmezik a barátság fogalmát, és bizonyára mindenki tud érvelni a saját igaza mellett. Míg egyikünk egy felszínes kapcsolatot is barátnak nevez, addig a másik hosszú hónapok, évek múlva bízik csak meg annyira valakiben, hogy a barátjának tartsa. Bár nincsenek éles határvonalak, melyekkel körbekeríthetjük egy helyes kis karámba a szót, egy dologban talán mind egyetértünk. Mindegyikünk életében biztosan vannak/voltak olyan barátok, akik meghatározó szerepet játszanak/játszottak egy-egy életciklusunkban. 

Sajnos nagyon csehül állok barátok terén. Aki személyesen ismer, kétlem, hogy elhinné ezt a mondatot, hiszen (talán nem esek túlzásokba, ha azt mondom, hogy) nagyon közvetlen, vidám figurának tart a környezetem. Szeretek új embereket megismerni és barátkozni, azonban túlságosan sok barátot veszítettem már el. Nagyon-nagyon-nagyon sokszor és sokat hibáztam nyilvánvalóan én is, nem mentegetem magam, de abban is biztos vagyok, hogy minden barátsághoz két ember kell. Úgy, ahogyan egy házasságért, párkapcsolatért is dolgozni kell, egy barát megtartásáért is meg kell küzdeni. Szerintem. De ha minden ennyire könnyen menne, talán már lenne egy saját zizi-márkám, egy Lego gyáram, saját minivállalkozásom, és még vagy hetven kutyám. 

De nincs. Mint ahogyan túl sok igaz barátom sincs. 

Mivel sokat költöztem, sok barátomat ott kellett hagynom azokban a városokban, ahol éltem. Van köztük, akivel ma is tartom a kapcsolatot és őszintén azt érzem, hogy igaz barátok vagyunk, és vannak olyanok is, akikkel a barátságom nyilvánvalóan nem állta ki a távolság próbáját. Vannak olyan emberek is, akiket a barátomnak tartottam, de utólag derült ki, hogy valószínűleg egyoldalú barátságok voltak. Ez a legfájóbb. Az a tudat, hogy a szíved összes szeretetét, rengeteg figyelmet, melegséget, energiát, időt és egy fél világot beleteszel egy barátságba, aztán a végén rádöbbensz, hogy te soha nem leszel annyira izgalmas, fontos, kedves, figyelmes, amire a másik vágyik (csak nem beszél róla). Az örömed nem lehet akkora, hogy felérnél az övéhez, és ha bánatos vagy, akkor sem lehet annyi problémád, mint a másiknak. Nem leszel neki soha ELÉG. Borzalmas érzés. Semmihez sem tudnám hasonlítani. Sokkal nehezebb feldolgozni, mint egy szimpla párkapcsolat elvesztését. 

Néhány elmúlt vagy megszűnt (kölcsönös vagy nem kölcsönös) barátság után nagyon vérzik a szívem, de a többségükre azért nagyon jó szívvel gondolok vissza.  

Vajon hogyan és hol találhatunk rá az örökre szóló barátságokra? Baj-e az, ha egy-egy életciklus után egy barátság tüze már nem izzik olyan nagy erővel? Hogyan engedjük el azt a fájdalmat, amit akkor érzünk, amikor rájövünk, hogy mégsem tart minden örökké? 

A kérdésekre most keresem, tanulom a választ. Talán azzal hibáznak olyan nagyot és olyan sokszor a hozzám hasonló pancserek, hogy nem feltételeznek senki érzéseiről soha kevesebbet, mint saját érzéseikről. Ha szeretettel beleadod saját magad egy barátságba, nem gondolsz rá, hogy a másik szemében talán sokkal kevésbé intenzívek az érzések az irányodba. Persze jó esetben ez nem így van, és igazán szerencsés vagy, ha vannak olyan barátaid, akik melletted vannak jóban és rosszban.


Szokták mondani, hogy akkor tudod meg, hogy kik az igaz barátaid, ha elmondod nekik a legjobb dolgot, ami veled történt, és a szemükben őszinte örömet látsz. Talán van benne igazság, ám az én "mércém" (ha van egyáltalán ilyenem) más. Sok kedves ismerősöm, haverom (de utálom ezt a szót) van, akikkel csodálatos minden egyes perc, amit együtt töltünk. Szívesen vagyok velük együtt, a nevetésem, mosolyom, és minden szavam őszinte hozzájuk/nekik/feléjük, ám nem téveszthetem őket össze a barátokkal. A sok év alatt, amióta a barátság és én küzdünk egymással, megtanultam, hogy az igaz barátok akkor is velem vannak, ha igazán mély szomorúságot vagy fájdalmat érzek. Ha kétségbe vagyok esve valami miatt, ha csalódtam, ha elveszítettem valakit. Ha nehéz döntéseket kell meghoznom, ha el kell engednem valakit, ha el kell búcsúznom valamitől, vagy ha nem kaphatom meg azt, amire nagyon vágyom. Az igaz barátoknak elmondom, amit érzek, és ők nem csupán meghallgatnak vagy tanácsot adnak, de átérzik az én érzéseimet, és gombóc van a torkukban, ha nekem is az van. Legszívesebben átvennének a fájdalmamból, mert ők könnyebben hordoznák. 

Számomra az igaz barát az, aki a nehéz pillanatokban is támaszt nyújt, máskor pedig annyira fel tudok oldódni a társaságában, hogy a legnagyobb őrültségekre is képes lennék vele. Hahotázva nevetek a közös bolondságokon és közben potyog a könnyem is. Együtt sírunk, és együtt nevetünk. Az nem számít, hogy hol, mikor, milyen gyakran. És hogy valójában milyen az illető. Engem nem izgat ki hogyan néz ki, mennyi pénze van, hány kiló, hol dolgozik, mennyire hadar, mennyire idegesítő, mennyire hűséges a párjához, mennyire kényes, izgága, hisztis, vagy mennyit káromkodik egy mondaton belül. Lényegtelen. Az igaz barátomat felhívtam amikor meghalt a nagymamám, együtt menstruáltunk, mert annyira közel álltunk egymáshoz, hogy így alakította a természet, falaztam neki, amíg tilosban járt, beavatom a legbelsőbb magánéleti problémáimba, egy komoly szakítás előtt kikértem a véleményét, együtt vártuk amíg egy rusnya madárhoz kijönnek az állatmentők, kíváncsian hallgattam, hogyan huncutkodott a raktárban, átéltem az esküvője előtt érzett izgalma minden pillanatát, és hiszek az álmai(k)ban. 

Nincs recept, nem lehet jól megválogatni a barátokat. Az igaz barátok jelen vannak mindig, ha máshol nem is, de a szívemben folyamatosan. Azok pedig, akikkel soha nem érezhetem magam elég jónak, eltűnnek az életemből. Talán így van jól, nem tudom. Mint mondtam, a barátság és én még nem vagyunk teljesen megbékélve egymással. A barátaim viszont minden nap kincset érnek nekem, minden nap napi kincsek. 


2 megjegyzés:

  1. És van az a "barát" aki továbbra is várja a "miértre" a választ...

    VálaszTörlés