A lelkem egy darabkája

Talán a bejegyzés címe elsőre elég hatásvadásznak tűnik, mégis erről lesz most szó. A blogomra elsősorban azok látogatnak el, akik egy kis kikapcsolódásra, nevetésre, feltöltődésre vágynak. Most talán nem azt kapják, amiért ráklikkeltek a cikkre, de ez a blog a lelkem egy darabja. Ide járok pihenni, örömködni, és akkor is, ha semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy leírjam amit gondolok, amit érzek. Nézzétek el nekem, hogy most nem az optimista-Eszti sorait olvassátok.

Egész életemben csak annyit tudtam, hogy szeretem az embereket, szeretek velük foglalkozni. Öt évig tanultam az egyetemen szociális munkát, és eközben abban az egyben voltam biztos, hogy igen erős bennem az empátia, a tolerancia és a törődni akarás mások iránt. Miután leállamvizsgáztam, Kecskeméten idősellátásban helyezkedtem el, méghozzá súlyos demens (speciális) részlegen, ahol szinte kizárólag olyan nénik között voltam, akik közép vagy súlyos fokban demensek. Szerettem őket és szerettem a munkatársaimat is. Ezután Pesten egy gyermekjóléti központban dolgoztam, és őszinte szívvel fordultam azokhoz a családokhoz, akiknek olykor hatalmas problémával kellett megbirkózniuk. 


Már akkor tudtam, hogy fontosak nekem mások, amikor az egyetem első évében, december elején beszélgettem egyszer egy hajléktalan nővel és a párjával. Nagyon megsajnáltam őket, mert roppant hideg tél volt, és minden éjjel fáztak. Onnantól kezdve minden reggel lefőztem nekik 2 liter forró teát, és csomagoltam 1-1 szendvicset is. Elvittem nekik még akkor is, ha aznap délelőtt nem voltak óráim, mert azt gondoltam, hogy amíg forró a tea, addig felmelegíti őket. Egész télen így tettem. 3 hónapon keresztül. Mikor beköszöntött a tavasz, az egyik órán azt a feladatot kaptuk, hogy válasszuk ki a szociális munka egyik területét, és készítsünk mini interjút valakivel. Másnap reggel megkérdeztem a hajléktalan nőt, Hajnalkát, hogy válaszolna-e néhány kérdésemre következő nap. Igent mondott. Boldogan mentem a kis jegyzetfüzetemmel, és a tollammal, meg persze a szendvicsekkel. Nem volt ott senki. Csak a hűlt helyét találtam. Hatalmasat csalódtam benne. Elfogadta a Mikuláscsomagot, a zsemléket, a sokszor két liter teát és minden mást, de nem szánt rám 3 percet sem, amikor nagyon vágytam rá. Azóta SOHA nem adok pénzt hajléktalanoknak. Borzasztóan bántott a dolog. 

Mióta blogolok (és már előtte is így volt), minden áldott nap úgy ébredek fel, hogy hiszek az emberek jóságában, az optimizmus erejében, a toleranciában, az empátia varázsában és a pozitív gondolatokban. Úgy szoktam fogalmazni, hogy menthetetlenül optimista vagyok. És bár már nem dolgozom a szociális szférában, még mindig fontosak számomra az emberek. Vagyis azok voltak.

Ma ellopták tőlem a telefonomat a munkahelyemen. 

Nagyon szomorú voltam, hívtam a rendőröket, a szolgáltatót, és D. is segített nekem. Az utcán rohangált, és azt a nőt (és babakocsit) kereste, akire életem végéig emlékezni fogok. Azonnal eltűnt a nő az utcán, pillanatok alatt. Jól be lehet látni minden irányba a környéket, de neki 10 másodperc elég volt ahhoz, hogy köddé váljon egy hatalmas pink babakocsival. Gyűlöltem őt attól a perctől kezdve. Csak azt éreztem, hogy mérges vagyok, és legszívesebben kitaposnám a belét is, amiért pár pillanat alatt ellopta azt a telefont, aminek a részleteit 2018 októberig kell még ezután is fizetnem. Úgy, hogy nincs is meg. Azért a pénzért én megdolgozom, amit ő lopással szerez meg. Nem sajnálom őt. Nincs mit ennie, éhezik a gyereke? Hidegen hagy, mert tudom, hogy tudtam volna máshogy is segíteni neki. Ha kérte volna, de nem kérte. Ellopta azt ami az enyém.

D. persze rögtön azt mondta, hogy örüljek annak, hogy nem vertek meg, nem lőttek le, mint anno a sok dohányboltos alkalmazottat, és ugyan én nem dohányboltban dolgozom, de van az érveiben igazság. Miután egyedül maradtam, volt időm átgondolni a dolgokat. Nem az bánt, hogy a telefonomat ellopták. Az csak dühít. Amiért igazán szomorú vagyok, az az érzés, hogy már nem szeretem az embereket. Már nem vagyok menthetetlenül optimista. Nem akarok az lenni. Hiányzik belőlem a motiváció. Helyette most űrt érzek. Nem ezt érdemeltem. Nem azért dolgoztam évekig más emberekért, hogy most az első alkalommal meglopjon egy semmirekellő tolvaj. Megtört a lelkem egy darabkájában valami, ami jobban fáj, mint az anyagi kár. Most saját magamban kell helyrerakosgatnom a puzzle darabkáit. 

Mikor ma este hazaértem, D. és a kutyák a fenti képen lévő apró virággal vártak. Hogy ne legyen rossz kedvem. D.-t többek között azért is szeretem olyan nagyon, mert tökéletesen kiegészít engem. Amikor én elvesztem a reményt, ő meggyújt egy gyertyát, és utat mutat. Hogy vannak olyan dolgok, amik változatlanok, amik akkor is itt vannak nekem, amikor nem érzek magamban erőt a pozitív gondolatok generálására, és a hitem gyakorlására. Most egy időre takarékra állítom a bennem lévő, szórni való szikrákat. Megtartom őket magamnak, hogy táplálkozzak belőlük. Csalódni rossz dolog, és még annál is rosszabb, ha a lelked egy darabja elsuhan belőled. Ha nem is örökre. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése