Eszterke utazik - másfél óra masszív szenvedés

Imádom olvasgatni azokat a fórumokat, ahol a távolsági buszjáratokkal és a fővárosi tömegközlekedéssel utazó emberek leírják a tapasztalataikat. Jókat szoktam nevetni a hihetetlennek tűnő sztorikon, és sokszor csóválom a fejem egy-két hajmeresztő történet olvasásakor. Most sokszorosan visszanyalt a fagyi, mert szombaton én is olyan élményekkel gazdagodtam, amikre nem számítottam, amikor reggel felkeltem. 

A rend kedvéért el szeretném mondani, hogy 8 éven keresztül napi 60 km-t utaztam a középsulimba, és vissza. Ezután 5 és fél évig vonatoztam rendszeresen haza Pécsről, majd kb 3 évig Kecskemétről. Jelenleg a fővárosban tömegközlekedem évek óta. Elég sok érdekes dologgal találkoztam utazásaim során, olyan helyzetekben láttam néhány embert eközben, amibe ők biztosan nem szerettek volna kerülni soha, az tuti. Néha halálosan unom az idióta utastársaimat, és gyakran gondolkodom el azon, hogy honnan szalajtották őket. És miért pont én találkozom velük úton-útfélen?? Fekete öves buszozónak/vonatozónak gondoltam magam szombat délutánig, akkor azonban elszakadt az a bizonyos cérna. Hú, de nagyon elszakadt. Elmesélem :)
Egy hosszú, kígyózó sor végén állok  a buszmegállóban. Előttem kb. ötvenen várakoznak. Többen méltatlankodnak amiatt, hogy a busz későn áll be a megállóba, néhányan vitatkoznak valakivel telefonon, az előttem álló csaj pedig hisztizik a pasijának a nagy semmi miatt. Irigylem a problémáit, szeretném, ha csupán annyi gondom lenne nekem is, hogy szombat estére van-e elég pénzem bulizni menni. De még ennél is jobban örülnék annak, ha nem kellene mások magánéletével foglalkoznom. A srác csendben tűri a hárpia kirohanását, lesüti a szemét, és néha bólogat. Közben látom rajta, hogy legszívesebben fogná a csajt, leütné egy serpenyővel, betömné a száját és hetekig magára hagyná egy pókokkal teli veremben, hogy gondolkodjon el magán. Ha jobban belegondolok, a srác elég higgadt akár ahhoz is, hogy sorozatgyilkos legyen. Mégsem tudom sajnálni a csajt, hiszen talán én is belökném a pókos verembe. 

Mikor beáll a busz a megállóba, sorban felszállunk rá. A nénik úgy tolakodnak és lökdösődnek, mintha díjnyertes birkózók lennének. Összevesznek egymással a helyekért, pedig full üres az egész busz, a gurulós tankjuknak is bőven van helye.  Úgy szidják egymást, hogy még a pókvermes csaj is eldugul, és figyeli a ketrecharcot. Mintha az életük múlna azon, hogy hányadiknak szállnak fel a sárga csodára. 

Miután a bokszolók végre elfoglalják a helyüket, én is keresek magamnak egy kellően elszeparált ülést, ahol nem találnak meg a magányos vándorok, akiknek egyetlen életcéljuk, hogy kiöntsék nekem a lelküket az utazásom teljes hossza alatt. Szerencse, hogy tél van, és a fejemre húzhatom a kapucnimat, így nem talál senki elég szimpatikusnak a társalgáshoz. Elcsendesedik a busz, mindenki  fészkelődik. Először nem tudom én sem, hogy mi a bajom, de hamar rájövök. Egy TÖRPEBUSZRA szálltam fel. 175 centi magas vagyok, nem vagyok túlságosan égimeszelő sem, de a törpék táborát sem erősítem. Az előttem lévő ülés olyan közel van hozzám, hogy a térdemből/lábamból legalább 10 centit le kellene vágni/faragni ahhoz, hogy elférjek rendesen. Már annyira bele vagyok épülve a székembe, mint A Karib tenger kalózaiban a halott lelkek a Bolygó Hollandi hajótestébe, ám így sem férek el sehogyan. Magam alá húzott lábbal ülök, és közben azon gondolkodom, hogy mi lehet a bűnöm, hogy az egyetlen törpeszállításra készült buszt találom meg a sok másik közül. 


Elkezdek olvasni, közben pedig messengeren és viberen beszélgetek. Megbékélek a jelenlegi helyzettel, csak érjünk marha gyorsan Visegrádra. Miután elindul a busz, csendben telnek a percek, csodák csodájára nem fázom, nincsenek tízcentis rések az ablaknál, ahonnan bejöhet a menetszél. Bármikor el tudnék aludni, mert éjjel sokáig olvastam, de valami nem stimmel, érzem. Nem tudom még, hogy mi, de felnézek a telefonomból, és elkezdem figyelni a környezetemet. 

Mikor hátrafordulok, egy baromi ronda szempárral találom szembe magam. A pasi csendben ül, de elég közel ahhoz, hogy átlépje az intim szférámat (ami az én igényeimet tekintve igen nagy). Meredten nézi a fejemet. Mivel mögöttem ül, ezért nem látja az arcomat, csak a hajamat, a nyakamat és a fülemet. Egyik sem elég különleges ahhoz, hogy bámulni kelljen. De akkor mit néz? Mire leesik. Ez valami perverz lehet. Tökmindegy mit néz, akkor sem helyénvaló a dolog. Megírom a páromnak és M. barátnőmnek, majd aztán Zs.-nek is, hogy itt valami nagyon nem vicces dolog zajlik. Egyszer hátrafordulok és megkérdezem tőle, hogy van-e valami baja, de a válasz az, hogy dehogyis. Félek elaludni mert ez az idióta még a végén belenyal a fülembe, vagy letép egy tincset örök emlékbe a hajamból, amit aztán otthon felhasznál a kis sorozatgyilkosos képzelgéseihez. Vagy nem is tudom, mi van ezeknek a fejében. 

Előttem kettővel egy 12-13 éves forma srác ül, és hangosan liheg. Már régóta ül, nem futott a buszhoz, nincs pánikrohama, csak liheg. A Jóisten sem tudja elképzelni, mit csinálhat az ülésen, nemhogy én. De nem is merek belegondolni, mert van egy olyan érzésem, hogy az elég undorító lenne. Még jó, hogy rálátok, nem úgy, mint a perverz fülnyalogatós cimbimre a hátam mögötti széken. Aztán arra gondolok, "ha apukám itt lenne, belőletek már régen jó kis finom trágya lenne a kertünkben az üvegház alatt".

Egy óra után már nem zavar, hogy törpebuszon utazom, hogy olyan benzinszag van, mintha azzal tusoltam volna otthon elindulás előtt, és hogy embertelenül fáradt vagyok. Csak arra hajtok, hogy elérjek épségben Visegrádig anélkül, hogy felállnék, és behúznék egy hatalmasat a két kedves kis utastársamnak. Gondolatban persze már lenindzsáztam őket párszor, teleszórtam a testüket mérges hangyákkal, és megwoodooztam a következő két életüket is. De aki rám néz, az egy teljesen békés barna copfos lányt lát, beteg gondolatok és szemmelgyilkolás nélkül. Jól is van ez így. Nem kell kiteregetnem a boszorkánymester fantáziálgatásaimat másnak. A perverz leszáll valahol Leányfalun, én pedig megnyugszom, a lihegős a kisebb falat úgyis. Hogy ezeknek volt-e gyerekszobájuk régen, nem tudom. De most eléggé el vannak cseszve, amin jó lenne ha sürgősen változtatnának, mielőtt valaki - aki nálam sokkal temperamentumosabb - orrba nem nyomja őket. 

Miért is tölthetném az utazást merengéssel, olvasással, nézelődéssel? Ugyan! Mennyire unalmas lenne!! Kinek hiányoznak a szürke hétvégék, amikor ilyen izgalmasan is telhetnek?! Az esetből annyit tanultam, hogy legközelebb már csak olyan helyre ülök, ami mögött közvetlenül nincs másik szék. Utólag jókat mosolygok az egészen, hiszen sokkal jobb, ha ezt teszem, mintha belegondolnék abba, hogy milyen érzés lehet egy idegen ember nyálas undorító nyelve a fülemben, miközben alszom. Lám, mindennek van jó oldala, csak meg kell látni azt...és akkor meglesz a napi kincs is :)


Címkék: