Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből"

Nagyon fontosak számomra azok az emlékek és értékek, melyeket a nagyszüleimnek, dédszüleimnek köszönhetek. Úgy neveltek a szüleim, hogy nem csak hogy tisztelem a felmenőimet, de igyekszem mindent, amit a "kötényükből" felém hintettek, jól elraktározni, és beépíteni az életembe, hogy majd a saját gyerekeimnek és unokáimnak továbbadhassam. Ebben a bejegyzéssorozatban olyan történeteket olvashattok tőlem, illetve mások tollából is, melyek emlékeket, élményeket mesélnek el a gyermekkorunkból. 

Többen is jelentkeztek a "felhívásomra", melyben arra kértem más bloggereket, hogy meséljék el nekem a legemlékezetesebb élményüket gyermekkorukból. Hálás vagyok azoknak, akik megkerestek, és elküldték nekem írásban a legszebb, legmeghatározóbb történeteiket. A sorozat első részében két blogger történetét szeretném veletek megosztani.


Elsőként fogadjátok szeretettel Kaufman Ili, a Nemvagyegyedül blog bloggerének visszaemlékezését a nagymamájáról.

A világ legcsodásabb  paprikás krumplija 

"Nagyanyám szikár, törékeny asszony volt. Mindig is öregnek láttam őt, fejkendőjében, szürke, barna ruháiban, magas szárú cipőjében. Öregnek, néha fáradtnak, de mindig  vidámnak, amikor  mi, unokái körbe vettük.  Szemében ott csillogott maga az élet.
12 gyereket szült, s 11-et nevelt fel. A kis Jankát a háború alatt vitte el a torokgyík, ő akkor 6 éves volt.
Sokszor belegondoltam- persze, csak amikor már én is anya lettem, hogyan lehetett  a 12 gyereket erővel bírni?
De lehetett. Erővel, életvidámsággal, hittel és szeretettel.
Több, mint 50 évet éltek együtt nagyapámmal.
11 gyereket neveltek fel közösen.  A gyerekeik közt volt tanár, volt borász és volt könyvelő. Volt főállású anya és volt postás. A 12-ből 10 családot alapított, de háromnál több gyereke egyiknek sem született.
Mi, unokák így is  29-en voltunk. Sajnos már nem élünk mindannyian, s nem is hiszem, hogy volt egyetlen pillanat  is, amikor az összes unoka  egy fedél alatt lett volna . Ma is ritkán találkozunk, pedig  összekötnek  bennünket a közös nagyszülők. Összeköt a vér.
Amikor messze szakadt gyerekeik és unokáik  hazalátogattak, akkor persze mi, a helyben lakók is szaladtunk a nagymamához látogatóba. Fantasztikusan szép napokra emlékezem.  A frissen sült kenyér illatára, az egy hetes kenyér ízére, s a paprikás krumplik végtelen sorára. Imádtuk a nagymama paprikás krumpliját. Párját ritkította, bőven volt rajta zsír, pirospaprika, a krumpli apró kockákra volt vágva. S  az  íze – ma már tudom- békebeli volt.  
S volt ezzel a paprikás krumplival még egy varázslat. Lehetett ezt rendelni ebédre akár két egymást követő nap is.
A fülembe cseng nagyanyám hangja, ahogy kérdezi:
-    - Mit főzzek gyerekeim?  ( Így szólította az unokáit is).
S mi kórusban zengtük:
-    - Paprikás krumplit.
Másnap aztán újra elhangzott a kérdés az ebédet illetően, s mi újra csak azt kiáltottuk, amit már előző nap is. S az asztalon másnap is ott gőzölgött a világ legfinomabb paprikás krumplija!
Bárcsak még egyszer ehetnék belőle!"


A mai második történetet Tóth-Nacsa Ági küldte nekem. Írása olvasható a blogján is, ami nem más, mint a Boldog Kukta. 

"Amióta az eszemet tudom egy étel létezett, amiért akár a legsanyargatóbb fogyókúrát is sutba vágtam vagy éppen az esti buli előtti találkozót kicsit későbbre toltam. Az én Papusom utolérhetetlen fogása, az ő tökéletes bablevese. Rájöttem, hogy több, mint 6 éve nem ettem már felejthetetlen főztjéből. Igen, felejthetetlen! Mert számomra ez az egy leves számított a "nagybötűs" BABLEVESNEK. 

Rituáléja volt minden ilyen főzésnek. Izzottak a családi vonalak már a kuktálkodás előestéjén. A beharangozás megtörtént és az éhes gyerek, unokák várták a másnapi attrakciót. Mert ez igenis esemény volt a családban, de főleg nekem.

A fehér zománcos vájling lekerül a kamra faláról. A hálós zsákocskába elcsomagolt, saját termesztésű fejtett bab lassan új életre kelt. 
Egy nagy tál vízben először is átmosta Papusom az apró, fehér babszemeket. Csak úgy peregtek az ujjai között, mint ezernyi apró gyöngyszem. 
Majd jöhetett a több liternyi jéghideg víz és egy igazán takaros kis házi füstölésű csülök. Együtt tértek nyugovóra és pihentek egy teljes éjszakán át abban a bizonyos fehér vájlingban.

Majd reggel kukorékolt a kakas és a leves időben tűzhelyre került. De nem csak úgy slendriánul összedobva, hanem lépésről-lépésre haladva. 

Visszaemlékezve a következő szerepeltek mindig a hozzávalók között: 
1 kg ropogós sárgarépa a kert végéből
4-5 szál termetes fehérrépa (felénk nemes egyszerűséggel gyökér)
1 csokor illatos petrezselyem 
1 kilóny fejtett, száraz bab 
6 gerezd fokhagyma
1 fej vöröshagyma
2-3 kg-os saját füstölésű csülök

víz 
Végül egy kis suhintásként jött az őrölt fűszerpaprika zsírral, apróra vágott vöröshagymával.  

De ne rohanjunk ennyire előre. Egy kiolvasott újságot kiterített a földre az én Papusom, és ezüstös bicskája előkerült zsebéből. Majd munkához látott és haladós mozdulatokkal hámozni kezdte a zöldségeket. Természetesen mindegyik egy nagy tál vízben landolt mielőtt levesbe került volna amolyan utolsó előtti fürdőzésre. 
Csak úgy szaladt az apró bicska a ropogós zöldségekben. A sárgarépa, gyökér nyolc részre esett szét és már mehetett is az óriási fazékba a bab és a csülök mellé. Természetesen a friss petrezselyemcsokrocska sem hiányozhatott az alapanyagok sorából, sőt a fokhagyma és a vöröshagyma kihagyása is Isten ellen való vétek lett volna. Egy kis ízesítés következett, majd amikor már minden maradéktalanul a helyére került, meggyújtotta a tüzet Nagypapám és kezdetét vette a lassú, kényelmes főzés. 

Számtalanszor történt, hogy mire én kibotorkáltam az ágyból kócosan, csapzottan, Papusom már kedélyesen olvasta a friss napilapot a szőlőlugasa előtt és hallgatta ahogyan a leves pöszörög. Igazából ilyenkor azok az ellenállhatatlan illatok rángattak ki az ágyból, amelyek alattomos módon bekúsztak az ajtó alatt. Borzalom. 

Majd a várakozás kínzó óráit élhettem át. Tényleg elmondhatatlan illatok csábítottak a fazékból, mint megannyi szirén. Talán egy-két figyelemelterelő hadművelet vált be ilyenkor nálam. Leginkább elővettük az ütött-kopott pakli kártyát a fiókból és elkezdtük verni a blattot. Isten tudja hányszor kikaphattam volna, de szerintem gyakran puszta nagyszülői szeretetből hagyott nyerni az én bölcs Nagyapám.

Akkor voltam a legboldogabb, amikor felhagytunk a nagy csatározással és előkerült a kamra ablaka alá felakasztott vasserpenyő. Ekkor már tudtam, hogy az utolsó simítások vannak hátra. Kóstolókanalát elővéve, kissé csücsörítve szürcsölt egyet Papa a levesből, hogy az ízeket jó szakácsként ellenőrizze. Majd sercegő zsírba apróra vágott hagymát dobott az én nagyszülém, pirospaprikával meghintette az egészet és várt egy kicsit. Ezzel a keverékkel öntötte nyakon a levest így megadva annak végső ízét és színét.

Nem maradt más hátra. Megterítettük az asztalt a régi evőeszközökkel, fehér tányérokkal. A kenyérvágó kés is előkerült kívül ropogós héjú, belül puha bélű kenyérrel együtt. Hatalmas, vastag szeletet kanyarintott belőle mindkettőnknek Papusom. 
Majd a megfőtt cupákos csülök is áldozatunkká vált. 
Bőrével együtt egy szép szelet hús kötött ki a tányér alján, melyet kisebb kockákra aprítottunk és a rituálé beteljesedéseként két jókora merőkanál piros lében fürdőző bablevest mertük tányérunkba. Ha azt gondoljátok, hogy ezt már nem lehet fokozni, akkor megcáfolom Nektek. A krémes tejföl soha nem maradhatott el a leves mellől. Én úgy szerettem, ha "megállt" a kanál a tányérom tartalmában, Papa pedig a hosszabb lére voksolt. 
Csend volt. Beszédre nem volt időnk, maximum a kanalak finom csilingelése hallatszott az óföldeáki konyhában. Úgy tartják, akkor sikeres egy szakács, ha a vendég nem beszél, hanem élvezi az ízeket. Én minden falatkáját néma csendben - olykor Papusom főztjét azért méltatva - fogyasztottam el ennek a levesnek. Vérré vált bennem."

Köszönöm mindkét bloggernek, hogy megosztotta velem és a napi kincsek követőivel az emlékeit!
A bejegyzésnek lesznek még további részei is, remélem, azokat is szívesen olvassátok majd, és közben sok régi szép emléket idéznek fel bennetek. A sorozat végén szeretném majd a saját történeteimet is megosztani veletek, és azokat az élményeket, amiket a nagyszüleimnek, dédszüleimnek köszönhetek.


Címkék: