Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből" (2. rész)

Egy héttel ezelőtt osztottam meg a blogon annak a sorozatnak az első részét, amelyben olyan történeteket olvashattok, melyek emlékeket, élményeket mesélnek el nagyszüleinkről, és dédszüleinkről a gyermekkorunkból. Ezen a héten - az előzőhöz hasonlóan - két blogger emlékeit olvashatjátok el. A bejegyzésben látható képeket Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography) készítette. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy szerepelhetnek a bejegyzésben, mert Andrea a természet szépségében rejlő üzeneteket örökíti meg, ami számomra is nagyon fontos. Remélem hozzátok is eljut majd az üzenet!

Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)

Mészáros András, az Élményképek bloggere nem csak egyetlen felmenőjéről mesél, hanem sorban ír az általa ismert nagyszüleiről, és dédnagymamájáról. Emlékei nem mindig pozitívak, de András minden tapasztalatából igyekezett elraktározni azt, amit egy életre magával szeretne hordozni. 

"Mit kaptam a nagyszülőktől, dédszülőktől? Dédszülők közül csak egyet ismertem, a többiek már nem éltek, mire én megszülettem. A nagyszülők szerencsére még éltek gyerekkoromban, sőt, 2 még ma is megvan. De mit is tanultam tőlük? Nem sokat…

Nézzük először a dédit, anyai nagymamám édesanyját!  A dédi 2004-ig élt, 95 éves koráig. Tavasszal halt meg, a diplomaosztómat (2004 nyár) már nem érte meg. 2-szer volt férjnél, először megözvegyült a 2. világháborúban, felnevelte egyedül a nagymamát, majd 58 évesen újra férjhez ment. Akkor már a férjének is volt unokája, meg neki is (édesanyám). Közös gyerek ebből a házasságból már természetesen nem született. A dédi második férje gyerekkoromban halt meg, valamikor 1989-90 körül. Tehát másodszor is megözvegyült. Szeretett régi történeteket mesélni, főleg a gyerekkorából. Sajnos főleg a sérelmeiről, de néha azok is érdekesek voltak. Meg néha arról is, hogy kivel van jóban a kis falujában, Dunapatajon, hogy élnek ott, és melyik távoli rokon kicsoda. A dédi református volt, és amikor a régi gyerekkori sérelmeiről beszélt, gyakran hozzátette, hogy aki bántotta, az katolikus volt. Mindig megjegyezte! Aki bántotta, az biztos, hogy katolikus volt! :D 

De amit egyszer mondott, azt jól megjegyeztem… Minek az a nagy szerelem mindig? Ő soha nem volt szerelmes! Mondta ezt 2 házasság után valamikor 85-90 éves korában, úgy, hogy egyik férjétől sem vált el, mindkettő mellett kitartott és megözvegyült. Talán ez is hatott rám, amikor a szüleim válásakor elhatároztam, hogy ha ilyen a szerelem, akkor én nem leszek szerelmes. És főleg nem fogok szerelemből házasodni! A szüleim szerelemből házasodtak, mégis elváltak, a dédi meg soha nem volt szerelmes 95 év alatt, mégis kitartott mindkét férje mellett… Szeretnék olyan sokáig élni, mint ő.


Ha már a dédit emlegettem, akkor menjünk tovább ezen az ágon, az anyai nagymamámhoz. Ő még él, idén nyáron lesz 80 éves. Tőle talán a gondoskodást és a rendet tanultam meg. Mindig figyelt arra, hogy minden rendben legyen, még ma is minden nap takarít, és szereti a szép dolgokat. És még működik a gondoskodó ösztöne is. Még mindig tudni akar rólunk, édesanyámat naponta többször is felhívja, gyakran meghív hétvégén ebédre és még mindig süt süteményt. Azt hiszem, ez az ő gondoskodó ösztöne. Most már csak ránk korlátozódik. Édesanyámra, aki az egyetlen gyermeke, és a 2 unokára (rám és öcsémre). Régen, Szentendrén gondoskodott a nagypapáról is, meg a kertről, meg a háziállatokról. Voltak csirkék, kacsák, nyulak… Sőt, még a dédiről is, aki másodszor is megözvegyült, és akkor előbb minden télre magukhoz vették, majd néhány év múlva végleg Szentendrére költöztették, aztán a nagymamával együtt Veszprémbe is. De Dunapatajon temették el, ahogy kérte. A nagymama tehát mindenről és mindenkiről gondoskodott és gondoskodik még a mai napig is. Talán ezt tanultam tőle az életben.

Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)

Ezen az ágon a nagypapa korán meghalt. 1998-ban, 18 éves koromban. De a halálából is tanultam. Leginkább azt, hogy a dohányzás káros az egészségre. A nagypapa mezőgazdaságban dolgozott, traktoros, kombájnos, mezőgazdasági gépszerelő, stb. volt. Értett a kerthez, az állatokhoz, mindent meg tudott javítani, még ha nem is látott olyat, akkor is szétszedte, és addig piszkálta, amíg működött, mert azt mondta: „Azt is emberek csinálták”, ezért soha nem kellett szerelőt hívnia semmihez (ezt kicsit mindig irigyeltem tőle, erre még nem vagyok képes, de ezt a pozitív felfogást, hogy „Azt is emberek csinálták” én is átvettem), szépen rajzolt és jó humora volt (amit remélem, hogy szintén örököltem tőle). És mindig ráért velem és az öcsémmel játszani! Ha nem dohányzott volna, talán még ma is élne…

Apai nagyszüleimről mit is mondhatnék? A nagymamában ezen az ágon is megvolt a gondoskodó ösztön, ameddig bírta, még ha nem is olyan látványosan, mint a másik nagymamámban. Kb. 20 éve kapott egy agyvérzést, akkor fél oldala lebénult, de tud járni, meg beszélni is. Utána is tudott gondoskodni magáról még évekig, meg süteményt sütni az unokáknak (3 gyereke és 6 unokája van, sőt, már 4 dédunoka is, az idősebb unokatestvéreimnek már vannak gyerekei), de már nincs túl jó állapotban, főleg azért, mert amióta megözvegyült, azóta elhagyja magát és egyre gyakrabban halljuk tőle, hogy „Minek élek én már ilyen öregen, betegen?”. Amúgy decemberben töltötte be a 86 évet. Tőle is tanultam tehát egy kis gondoskodást, ő is szívesen mesél a gyerekkoráról, amit mindig érdekes meghallgatni, és azt is láttam tőle, hogy kell élni egy faluban az erdő szélén.

Apai nagypapám már meghalt, 2013-ban. 84 évesen. 2 hónap kellett volna csak a 85-höz és a 61 év házassághoz. Tőle sok dolgot tanultam a régi bakonybéli életről (egy kis faluban, Bakonybélben született, ott is halt meg, ott éltek 61 évig a nagymamával), Bakonybél történetéről, az erdőről, jó volt kirándulni vele az erdőben, megismertem a tájat (a hegyek, források, barlangok nevét már sajnos nem tudom, mert soha nem a nevek érdekeltek, hanem a táj, de ha valaki kitenne engem Bakonybél 5-6 km-es körzetében bárhol az erdőben, ahol még nem érünk el a szomszédos falvakig, akkor majdnem biztosan felismerném a helyet, hogy jártam már ott, és a nagyszüleim házához biztosan visszatalálnék), és ő is mindent meg tudott csinálni, megjavítani, amit kellett a ház körül. Tőle talán azt tanultam meg leginkább, ami pozitív, hogy a jég hátán is megélt, mindenhol feltalálta magát. 

És azt is megtanultam, ami már nem annyira pozitív, hogy a falusiaknak sokszor még egy unoka születésénél is fontosabb a búcsú. A történet lényege csak annyi, hogy Sopronban születtem, 1980. szeptember 26-án, és abban az évben ez a nap péntekre esett. Bakonybélben Szent Móric a templom védőszentje, ezért a szeptember 22-ei Móric nappal egybeeső vagy azt követő vasárnap van a búcsú. Én 26.-án pénteken születtem, de akkor még szombat is munkanap volt, a nagyszülők meg még nem voltak nyugdíjasok, ezért csak vasárnap tudtak meglátogatni a kórházban. És melyik vasárnap volt ez? Szeptember 28., a búcsú napja! És Bakonybélből Sopronba, majd visszautazással elment a napjuk, lemaradtak a búcsúról… És ezért a nagypapa minden búcsúkor megjegyezte: „Elvettél tőlünk egy búcsút!”. Ugyan kötelességből elmentek Sopronba az újszülött unokát meglátogatni, de azért mégis a búcsú volt nekik a fontosabb!

Nagyjából ilyen nyomot hagytak bennem a nagyszülők és dédszülők, sok mindent tanultam tőlük az életről, jót is, rosszat is, de mind hasznos tapasztalat volt az életben!


Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)


Dobóné Somogyi Eszter, az  Eszti-téka bloggere szintén elküldte nekem az emlékeit a nagymamájáról, aki nagyon fontos volt az életében és akire mindig meleg szívvel gondol vissza. 

"14 éves voltam, amikor a nagymamám meghalt. Velünk élt, ő volt az apukám anyukája. Azóta 20 év eltelt, és még mindig eszembe jut. Még mindig gondolok rá, Ő még mindig fontos nekem.

Ő volt a Mama. A Mama, aki semmi másra nem vágyott, csak hogy a kedvemben járhasson. Irtó rossz evő, és válogatós gyerek voltam. De mama minden nap azt főzött, amit én szeretek. Mindegy volt, hogy az mennyi ideig tart, és hogy ő elfáradt e már az egész napos főzésben.

Anya, ha reggel korán ment dolgozni a mama vitt oviba. Már ha kedvem volt. Ha nem, akkor maradhattam otthon vele. Így kétnaponta jártam csak oviba, és otthon maradtam segíteni mamának. Együtt palántáztunk, igaz az én magocskáim nem keltek ki, valamit rosszul csináltam, de nem volt baj, sosem éreztette velem, a lényeg, hogy mi együtt csináltuk. Amikor ő főzött, én a kis baba tűzhelyen főztem mellette. Ha ő sütött én nyaltam le az édes krémet a fakanálról. Ha sírtam az ölébe ültem és ő vigasztalt. Az esti mesét megnézte velünk a tévében, mert a nővéremmel igényeltük, hogy valaki ott legyen velünk mesenézés közben. De az esti meseolvasásban is részt vett, ha anya épp nem ért rá. 

Minden reggel, amikor ő öltöztetett, belerázott a nadrágomba. A kisfiam én is minden nap belerázom a nadrágjába, és minden reggel eszembe jut, amikor még én voltam gyerek és velem játszott így a Mama. Télen szánkóval húzott iskolába. Vasárnap együtt mentünk templomba. Sosem gondolkodtam még el ezen eddig: Mama sosem szóval nevelt, hanem példamutatással, a közös tevékenységeinken keresztül. Példamutatásból jeles volt, számára a legfontosabbak mi voltunk. Már 20 éve nincs közöttünk, de az emléke, érzések, és az értékek, amiket rám hagyott a minden napjaim része amíg élek. Ha megérem, hogy unokáim lesznek én is ugyan ilyen szerető, és példamutató mama akarok lenni."

Kedves Eszter és András! Köszönöm nektek, hogy megosztottátok velem, és a Napi Kincsek olvasóival az emlékeiteket! 

A sorozat következő részével hamarosan jelentkezem. Nagy öröm számomra az, hogy vannak olyan bloggerek, akik az első rész elolvasása után jelezték, hogy ők is szívesen írnának az emlékeikről, illetve a családom több tagja is elvállalta, hogy kiegészíti élményeivel majd az én történeteimet!!! Történhet velünk bármi, de a gyerekkorunkban elraktározott élményeink egész életünkben velünk maradnak. Erőt adnak és mosolyt csalnak az arcunkra.

Megjegyzések