Egy héttel ezelőtt osztottam meg a blogon annak a sorozatnak az első részét, amelyben olyan történeteket olvashattok, melyek emlékeket, élményeket mesélnek el nagyszüleinkről, és dédszüleinkről a gyermekkorunkból. Ezen a héten - az előzőhöz hasonlóan - két blogger emlékeit olvashatjátok el. A bejegyzésben látható képeket Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography) készítette. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy szerepelhetnek a bejegyzésben, mert Andrea a természet szépségében rejlő üzeneteket örökíti meg, ami számomra is nagyon fontos. Remélem hozzátok is eljut majd az üzenet!
Mészáros András, az Élményképek bloggere nem csak egyetlen felmenőjéről mesél, hanem sorban ír az általa ismert nagyszüleiről, és dédnagymamájáról. Emlékei nem mindig pozitívak, de András minden tapasztalatából igyekezett elraktározni azt, amit egy életre magával szeretne hordozni.
"Mit kaptam a nagyszülőktől, dédszülőktől? Dédszülők közül csak egyet
ismertem, a többiek már nem éltek, mire én megszülettem. A nagyszülők
szerencsére még éltek gyerekkoromban, sőt, 2 még ma is megvan. De mit is tanultam tőlük? Nem
sokat…
Nézzük először a dédit, anyai
nagymamám édesanyját! A dédi 2004-ig élt, 95 éves koráig. Tavasszal halt meg, a
diplomaosztómat (2004 nyár) már nem érte meg. 2-szer volt férjnél,
először megözvegyült a 2. világháborúban, felnevelte egyedül a nagymamát, majd
58 évesen újra férjhez ment. Akkor már a férjének is volt unokája, meg neki is
(édesanyám). Közös gyerek ebből a házasságból már természetesen nem
született. A dédi második férje gyerekkoromban halt meg, valamikor 1989-90
körül. Tehát másodszor is megözvegyült. Szeretett régi történeteket mesélni,
főleg a gyerekkorából. Sajnos főleg a sérelmeiről, de néha azok is érdekesek
voltak. Meg néha arról is, hogy kivel van jóban a kis falujában, Dunapatajon,
hogy élnek ott, és melyik távoli rokon kicsoda. A dédi református volt, és
amikor a régi gyerekkori sérelmeiről beszélt, gyakran hozzátette, hogy aki
bántotta, az katolikus volt. Mindig megjegyezte! Aki bántotta, az biztos, hogy
katolikus volt! :D
De amit egyszer mondott, azt jól megjegyeztem… Minek az a
nagy szerelem mindig? Ő soha nem volt szerelmes! Mondta ezt 2 házasság után
valamikor 85-90 éves korában, úgy, hogy egyik férjétől sem vált el, mindkettő
mellett kitartott és megözvegyült. Talán ez is hatott rám, amikor a szüleim
válásakor elhatároztam,
hogy ha ilyen a szerelem, akkor én nem leszek szerelmes. És főleg nem fogok
szerelemből házasodni! A szüleim szerelemből házasodtak, mégis elváltak, a dédi
meg soha nem volt szerelmes 95 év alatt, mégis kitartott mindkét férje mellett…
Szeretnék olyan sokáig élni, mint ő.
Ha már a dédit emlegettem, akkor
menjünk tovább ezen az ágon, az anyai nagymamámhoz. Ő még él, idén nyáron lesz
80 éves. Tőle talán a gondoskodást és a
rendet tanultam meg. Mindig figyelt arra, hogy minden rendben legyen, még ma is
minden nap takarít, és szereti a szép dolgokat. És még működik a gondoskodó
ösztöne is. Még mindig tudni akar rólunk, édesanyámat naponta többször is
felhívja, gyakran meghív hétvégén ebédre és még mindig süt süteményt. Azt
hiszem, ez az ő gondoskodó ösztöne. Most már csak ránk korlátozódik. Édesanyámra,
aki az egyetlen gyermeke, és a 2 unokára (rám és öcsémre). Régen,
Szentendrén gondoskodott a nagypapáról is, meg a kertről, meg a háziállatokról.
Voltak csirkék, kacsák, nyulak… Sőt, még a dédiről is, aki másodszor is
megözvegyült, és akkor előbb minden télre magukhoz vették, majd néhány év múlva
végleg Szentendrére költöztették, aztán a nagymamával együtt Veszprémbe is. De
Dunapatajon temették el, ahogy kérte. A nagymama tehát mindenről és
mindenkiről gondoskodott és gondoskodik még a mai napig is. Talán ezt
tanultam tőle az életben.
Ezen az ágon a nagypapa korán meghalt. 1998-ban, 18 éves koromban. De a halálából is tanultam. Leginkább azt, hogy a dohányzás káros az egészségre. A nagypapa mezőgazdaságban dolgozott, traktoros, kombájnos, mezőgazdasági gépszerelő, stb. volt. Értett a kerthez, az állatokhoz, mindent meg tudott javítani, még ha nem is látott olyat, akkor is szétszedte, és addig piszkálta, amíg működött, mert azt mondta: „Azt is emberek csinálták”, ezért soha nem kellett szerelőt hívnia semmihez (ezt kicsit mindig irigyeltem tőle, erre még nem vagyok képes, de ezt a pozitív felfogást, hogy „Azt is emberek csinálták” én is átvettem), szépen rajzolt és jó humora volt (amit remélem, hogy szintén örököltem tőle). És mindig ráért velem és az öcsémmel játszani! Ha nem dohányzott volna, talán még ma is élne…
Apai nagyszüleimről mit is
mondhatnék? A nagymamában ezen az ágon is megvolt a gondoskodó ösztön,
ameddig bírta, még ha nem is olyan látványosan, mint a másik nagymamámban.
Kb. 20 éve kapott egy agyvérzést, akkor fél oldala lebénult, de tud járni, meg
beszélni is. Utána is tudott gondoskodni magáról még évekig, meg süteményt
sütni az unokáknak (3 gyereke és 6 unokája van, sőt, már 4 dédunoka is, az
idősebb unokatestvéreimnek már vannak gyerekei), de már nincs túl jó
állapotban, főleg azért, mert amióta megözvegyült, azóta
elhagyja magát és egyre gyakrabban halljuk tőle, hogy „Minek élek én már ilyen
öregen, betegen?”. Amúgy decemberben töltötte be a 86 évet. Tőle is tanultam
tehát egy kis gondoskodást, ő is szívesen mesél a gyerekkoráról, amit mindig
érdekes meghallgatni, és azt is láttam tőle, hogy kell élni egy faluban az erdő
szélén.
Apai nagypapám már meghalt,
2013-ban. 84 évesen. 2 hónap kellett volna csak a 85-höz és a 61 év házassághoz.
Tőle sok dolgot tanultam a régi bakonybéli életről (egy kis faluban,
Bakonybélben született, ott is halt meg, ott éltek 61 évig a nagymamával), Bakonybél
történetéről, az erdőről, jó volt kirándulni vele az erdőben, megismertem a
tájat (a hegyek, források, barlangok nevét már sajnos nem tudom, mert
soha nem a nevek érdekeltek, hanem a táj, de ha valaki kitenne engem Bakonybél
5-6 km-es körzetében bárhol az erdőben, ahol még nem érünk el a szomszédos
falvakig, akkor majdnem biztosan felismerném a helyet, hogy jártam már ott, és
a nagyszüleim házához biztosan visszatalálnék), és ő is mindent meg
tudott csinálni, megjavítani, amit kellett a ház körül. Tőle talán azt tanultam
meg leginkább, ami pozitív, hogy a jég hátán is megélt, mindenhol feltalálta
magát.
És azt is megtanultam, ami már nem annyira pozitív, hogy a falusiaknak
sokszor még egy unoka születésénél is fontosabb a búcsú. A történet lényege
csak annyi, hogy Sopronban születtem, 1980. szeptember 26-án, és abban az évben
ez a nap péntekre esett. Bakonybélben Szent Móric a templom védőszentje, ezért
a szeptember 22-ei Móric nappal egybeeső vagy azt követő vasárnap van a búcsú.
Én 26.-án pénteken születtem, de akkor még szombat is munkanap volt, a
nagyszülők meg még nem voltak nyugdíjasok, ezért csak vasárnap tudtak
meglátogatni a kórházban. És melyik vasárnap volt ez? Szeptember 28., a búcsú
napja! És Bakonybélből Sopronba, majd visszautazással elment a napjuk,
lemaradtak a búcsúról… És ezért a nagypapa minden búcsúkor megjegyezte: „Elvettél
tőlünk egy búcsút!”. Ugyan kötelességből elmentek Sopronba az újszülött unokát
meglátogatni, de azért mégis a búcsú volt nekik a fontosabb!
Nagyjából ilyen nyomot hagytak
bennem a nagyszülők és dédszülők, sok mindent tanultam tőlük az életről, jót is,
rosszat is, de mind hasznos tapasztalat volt az életben!
Dobóné Somogyi Eszter, az Eszti-téka bloggere szintén elküldte nekem az emlékeit a nagymamájáról, aki nagyon fontos volt az életében és akire mindig meleg szívvel gondol vissza.
"14 éves voltam, amikor a
nagymamám meghalt. Velünk élt, ő volt az apukám anyukája. Azóta 20 év eltelt,
és még mindig eszembe jut. Még mindig gondolok rá, Ő még mindig fontos nekem.
Ő volt a Mama. A Mama, aki semmi
másra nem vágyott, csak hogy a kedvemben járhasson. Irtó rossz evő, és
válogatós gyerek voltam. De mama minden nap azt főzött, amit én szeretek.
Mindegy volt, hogy az mennyi ideig tart, és hogy ő elfáradt e már az egész
napos főzésben.
Anya, ha reggel korán ment
dolgozni a mama vitt oviba. Már ha kedvem volt. Ha nem, akkor maradhattam
otthon vele. Így kétnaponta jártam csak oviba, és otthon maradtam segíteni
mamának. Együtt palántáztunk, igaz az én magocskáim nem keltek ki, valamit
rosszul csináltam, de nem volt baj, sosem éreztette velem, a lényeg, hogy mi
együtt csináltuk. Amikor ő főzött, én a kis baba tűzhelyen főztem mellette. Ha
ő sütött én nyaltam le az édes krémet a fakanálról. Ha sírtam az ölébe ültem és
ő vigasztalt. Az esti mesét megnézte velünk a tévében, mert a nővéremmel
igényeltük, hogy valaki ott legyen velünk mesenézés közben. De az esti
meseolvasásban is részt vett, ha anya épp nem ért rá.
Minden reggel, amikor ő
öltöztetett, belerázott a nadrágomba. A kisfiam én is minden nap belerázom a
nadrágjába, és minden reggel eszembe jut, amikor még én voltam gyerek és velem
játszott így a Mama. Télen szánkóval húzott iskolába. Vasárnap együtt mentünk
templomba. Sosem gondolkodtam még el ezen eddig: Mama sosem szóval nevelt,
hanem példamutatással, a közös tevékenységeinken keresztül. Példamutatásból
jeles volt, számára a legfontosabbak mi voltunk. Már 20 éve nincs közöttünk, de
az emléke, érzések, és az értékek, amiket rám hagyott a minden napjaim része
amíg élek. Ha megérem, hogy unokáim lesznek én is ugyan ilyen szerető, és
példamutató mama akarok lenni."
Kedves Eszter és András! Köszönöm nektek, hogy megosztottátok velem, és a Napi Kincsek olvasóival az emlékeiteket!
A sorozat következő részével hamarosan jelentkezem. Nagy öröm számomra az, hogy vannak olyan bloggerek, akik az első rész elolvasása után jelezték, hogy ők is szívesen írnának az emlékeikről, illetve a családom több tagja is elvállalta, hogy kiegészíti élményeivel majd az én történeteimet!!! Történhet velünk bármi, de a gyerekkorunkban elraktározott élményeink egész életünkben velünk maradnak. Erőt adnak és mosolyt csalnak az arcunkra.
Címkék: Kincsek
