Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből" (3. rész)

Ez a bejegyzés egy olyan sorozat harmadik része, amelyben a legszebb emlékeinket olvashatjátok nagyszüleinkről, dédszüleinkről. Az enyémeket, és azokét a kedves bloggerekét vagy nem bloggerekét, akik megtiszteltek azzal, hogy elküldték számomra a saját történeteiket. Ismét Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography) képeivel találkozhattok a cikkben, akárcsak az előző részben, mert Andrea fotói pont annyira színesek és szívet melengetők, mint az írások, amiket most olvashattok. 

Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)

Az általam közzétett felhívásra a Nizzka blog bloggere is jelentkezett, és elküldte nekem a történetét. Ő a nagymamájáról ír, akitől azt tanulta, hogy a világon "a legfontosabb a szeretet, a család, a békesség". Ha mindannyiunkra ezt hagyná a nagymamánk, talán sokkal szebb és élhetőbb világban élnénk.

"Emlékszem gyermekkoromból arra a feltétlen, tiszta szeretetre és odaadásra, amit a nagymamánktól kaptunk, hogy mindig azt mondta “Pipikéim, mindegy mit csináltok, de nektek bajotok ne essen, vigyázzatok egymásra, tudjátok, ami eltört, az megjavítható, de titeket nem lehet pótolni!” 

Tőle tanultam azt is, hogy a legfontosabb a szeretet, a család, a békesség. Hogy nem szabad haragot tartani, mert semmi értelme; “Összevesztek, kibékültök!” vagy megbékélsz, elengedsz, de ne tarts haragot. Sőt, legyél becsületes, kedves, és tégy jót, ahogy, ahol tudsz, de azt ne hagyd, hogy eltiporjanak, kihasználjanak, (sajnos ő ezt sokszor megtapasztalta) igenis állj ki magadért, az igazadért. 

És azt is tőle tanultam, hogy ne foglalkozzak más dolgával és az se érdekeljen, ha velem foglalkoznak, “Mondjon, ki mit akar, nem számít!”. Hogy legyen véleményem, de ne ítélkezzek, mert sosem tudhatom nekem mit tartogat az élet, kerülhetek annak a cipőjébe, aki fölött pálcát török, ezért inkább törekedjek arra, hogy magam körül tartsak “rendet”, igen ám, többféle módon :D, mert a tisztaságot, a rend szeretetét, a “dolgosságot” :) is tőle tanultam és te jó ég, napokig tudnám sorolni, hogy mennyi minden tanított még nekem, nekünk, a család többi tagjának. Mama egy fantasztikus ember, csordultig jósággal, szeretettel. Ez a rengeteg jó, amit adott, amire megtanított tett olyan emberré, aki ma vagyok és ezért nem győzök hálásnak lenni. :) Imádom a nagymamám!!!"
Fotó: Boroczky Andrea (Andrea Boroczky Photography)


A második "mesélő" a bejegyzésben Viv, aki a Sub Rosa és a Beülős blogok bloggere. Viv a dédnagymamájáról írt történetét küldte el nekem, aki megtanította arra, hogy bízzon a hitében. 

"Gyerekkorom legkedvesebb emlékei dédnagymamámhoz köthetők. Emlékszem, ott ültem a konyhaasztalánál és a fiai régi palatáblájára rajzoltam, vagy a régi, elsárgult lapokra igazi, általa hegyezett lúdtollal és üveges tintával firkálgattam. A kis sparheltjén zöldséges fehérbablevest készített, amit savanyú uborkával ízesített. Az ő krumplislepényénél azóta sem ettem finomabbat. A kamra hatalmas asztalánál csokrokat készítettünk és batyukba rakosgattunk, majd másnap egy hatalmas férfikerékpáron kitoltuk a piacra eladni. Saját standja volt, ahol a kertjében termő zöldségeket, virágokat árulta plusz bevételi forrásként. A tornácán sokat gyönyörködtünk a felettünk fészkelő fecskékben, miközben a kedvenc hortenzia-bokrom virágzott mellettünk, vagy éppen kukoricababát készített nekem, úgy, ahogy az ő gyerekkorában is csinálták. 

A „szép” szobájában a régi Singer, lábbal hajtós varrógépén próbált tanítgatni, de olyan tehetségem volt hozzá, mint magához a repüléshez. Azaz semmilyen. A szobában a fő helyen lógott II. János Pál pápa portréja, akit személyesen is láthatott a vatikáni Szent Péter Bazilikában, ahová egy egyházi út során jutott el. Ő volt az, aki megtanított hinni abban, hogy a hit a legnagyobb erő a világon, mert reményt ad. Ott ültünk a kényelmes, oroszlánlábas, karfás foteljében a meleg szoba ablakánál, és miközben mesélt a nem túl könnyű életéről, ittam minden egyes szavát.

Mesélt arról, hogy egy kulák, 7 gyermekes családba született harmadikként, ráadásul lányként! Úgymond idősen, 20 évesen ment férjhez, de egyáltalán nem bánta meg, hogy eddig „kérette” magát. Rendkívül szerette az iskolát, de az apukája a 4 elemi után kivette, mert félt, hogy majd gőgös, pökhendi teremtéssé válik, aki majd lenézi a szüleit. Hiszen a szomszédjuk lánya is ilyen lett! Csodálkozva hallgattam, milyen lehetett anyósékkal egy szobában lakni, és oda három gyereket szülni, és mennyire más szemmel nézték még akkor a porontyokat, mint ahogy most én a fiamra tekintek. A férje – a dédnagyapám – roppant jó ember volt, csendes, visszahúzódó, de valahol egy anyámasszonykatonája is, aki nehezen szakadt el a vaskalapos anyja szoknyájától. Korán elment, a háború alatt mellette robbant egy gránát, a repeszek teleszórták a testét. Dédim 30 éves volt ekkor. 30 éves korára már eltemette a legfiatalabb fiát és a férjét, majd búcsút mondhatott az addigi életének. Néhány konyhai eszközzel, egy kis sámlival és két 10 év alatti fiúval kellett új otthont keresnie, de erős asszony volt, talpra állt, és végül a családja szerető körében élt 92 éves koráig, amikor a gyomorrák végül elvitte közülünk.

Elvesztését nehezen éltem meg, mert 23 éves koromig ő volt a lelki támaszom. Bármit elmondhattam neki, megoszthattam vele a legféltettebb titkaimat, bátorított, erőt adott. Mindig olyan akartam lenni, mint ő, még akkor is, ha teljesen más személyiséget örököltem. Viszont a szemem színe az övé, amiért egy életre hálás vagyok a Sorsnak. Mert ha belenézek a tükörbe, valahol ő néz vissza rám."

Köszönöm szépen mindkettőtöknek, hogy elküldtétek nekem az emlékeiteket!

Rövidesen jelentkezem a következő résszel, addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni:

Megjegyzések