Amikor az a huncut kollégium belép a gyermek életébe

Ma reggel volt egy kis időm otthon, így netezgetés közben tévéztem. Általában nem találok semmi normális műsort, de most leragadtam a Szívek szállodájánál. Még sosem néztem végig az egész sorozatot, de már régóta tervben van, főleg a mai rész után. Rory a középiskola után a Yale-re megy tanulni, ez a rész pedig a kollégiumba érkezését és a beköltözést mutatta be. Erről eszembe jutott az a nap, amikor engem költöztetett a családom Pécsre, az egyetem egyik koleszába. 


Nem kevés párhuzamot véltem felfedezni Rory és a saját költözésem között, így jót mosolyogtam tévézgetés közben, míg magamban nosztalgiáztam is egy kicsit. Képzeljetek el egy lányt, aki a szivárvány összes színében pompázó ruhatárral rendelkezik, és valahogy mindig úgy alakul, hogy azokat magára is ölti egyszerre. Mint egy szivárványpóni. 

Kicsit olyan rockeres/hippis/csöves/csajos volt a stílusom, és mivel az érettségi utáni nyáron egy étteremben dolgoztam, szakítottunk a barátommal és egész nap robotoltam, marhára le voltam fogyva, ennek hála még több fura göncöt aggattam magamra. Szőkére volt festve/melírozva a hajam, ami baromira nem illett hozzám, és olyan kislányos pofim volt, hogy alig ismerek magamra a fotókat nézegetve. 

A költözés előtt annyi holmit pakoltam össze táskákba, dobozokba, és zsákokba, amennyi - már akkor látszott, hogy - egészen biztosan nem fér el egy kollégiumi szobában. Eleve nehezen szereztem szobát, mert az egyetem úgy gondolta, hogy nem indokolt az elhelyezésem a koleszban, bár több, mint 300 km-re laktam Pécstől. 

Az indulás napján nekem evidens volt, hogy a teknősbékával utazom. Miután apukám, anyukám és az öcsém bezsúfolódott egy hadseregnek is elegendő ruhaellátmány és cipőgarmada mellé az autóba, én még ölembe kaptam egy komplett akváriumot, amiben vígan lubickolt a teknősöm. Mivel hegyen lakunk, ezért a meredek utcákon 2 perc alatt kiderült, hogy nagyon nagyon rossz ötlet volt teknősbékával elindulni, így útközben a békát kitettük a nagymamámnál, és némileg több hely maradt a kocsiban. Apukám bekészített fúrót, kalapácsot és szögeket is, anyukám pedig felhívta a figyelmemet arra, hogy a sok ruha mellett talán nem ártana plédet, takarót, párnát, és egy kevés írószert is bekészítenem. (Azt azért hozzátenném, hogy egy hatalmas szatyorban a kedvenc könyveim is velem jöttek + igen méretes parafatábla is, a discman-em és a kedvenc cédéim társaságában.) Tipikus hebrencs, lökött 19 éves kamaszként készültem életem első legizgalmasabb kalandjára. 


Miután leparkoltunk a családi autóval a kollégium épülete előtt, az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy hatalmas. Anyukámnak az első mondta pedig az volt, hogy "te jó Isten, Eszterke, itt fekszik egy drogos a parkban....na, most indulunk is haza". Tény, hogy elég leharcoltnak nézett kis a srác, és tény, hogy dél környékén öntudatlanul feküdt azon a padon, de azt hiszem anyukámat inkább az érintette mélyen, hogy az addig otthon lakó, egyetlen lánya egy teljesen új világba csöppen, ami marha messze van tőle, és nem látja majd, ha a drogos srác engem is kokainnal kínál egyik este. Persze nem kínált, de ha megtette volna, nyilván nem fogadom el. És ezt anyukám is nagyon jól tudta, de jól tudom, hogy sokkal boldogabb lett volna, ha Pestre járok suliba. 

A beiratkozásnál közölték, hogy lesz majd egy eligazítás, de olyan késői időpontot jelöltek meg, hogy anyukám a biztonság kedvéért rákérdezett, hogy nem másnap délelőttről beszél-e a felsőbb éves lány. Merthogy "másnap iskola"....Nos, mentem másnap iskolába, és részt vettem az eligazításon is, ahol elmondták, hogy mikor és milyen feltételek mellett lesznek koleszbulik, hol a mosdó, és mikor tudunk úgy tusolni, hogy ne nézze végig még másik ötven lány. Ez igen hasznos volt számomra, hiszen borzalmasan utálom a pucérkodást! 

A lakótársammal csak este találkoztam, gondolom őt is a családja költöztette le. Már ott voltak a cuccai a szobában, mire mi odaértünk. Kicsit megijedtem, amikor megláttam a polcán a Bibliát, amivel egyébként semmi bajom, de tartottam attól, hogy egy szentfazékkal kerültem egy helyre. Ugyan három ágyas volt a szoba, de harmadik lány nem jött. Soha. (mondjuk nem értem, hogy ha volt hely, akkor nekem miért kellett könyörögnöm érte anno írásban a rektornál??). A lényeg, hogy a szentfazéknak vélt szobatárs egyáltalán nem volt szentfazék. Egy tündéri, hosszú hullámos hajú, mosolygós lány volt, akivel ugyan elég keveset találkoztunk (hiszen ő az orvosira járt, én meg a bölcsészekkel töltöttem el sok időt), de nagyon megszerettem, és boldog vagyok, ha facebookon látok róla olykor 1-2 új képet. Ha most ezt olvassa, üzenem neki, hogy mindig nagyon meleg szívvel gondolok vissza rá!!!

Nagyon vidám nap volt a költözés napja. Soha nem felejtem el a családomnak, hogy mindannyian velem jöttek, hogy osztozzanak az élményben. És amíg a filmben Lorelai háromszor is visszaautózott az egyetemhez, mire megnyugtatta saját magát, hogy minden szükséges holmi a lánya rendelkezésére áll a nagy Yale-hez (szőnyeg, új ágymatrac, diszkólámpa), addig az én családom is boldogan konstatálta, hogy lám, (sajnos) nem találkoztunk a folyosón meztelenül parádézó huncut orvosis srácokkal , és nem is nyelt el a nagy épület. Vidáman integettem utánuk, és biztos vagyok benne, hogy anyukámnak potyogtak a könnyei, mint ahogyan most is potyognak, ha hazalátogatunk. Csak most legalább nem kell aggódnia a padon fekvő kétes objektumok miatt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése