Amiről azt gondoltam, hogy soha nem fogom megírni

Az egyik legnehezebb dolog az életben felismerni a boldogtalanságot, és tenni azért, hogy ne érezzük többé. Van az az állapot, amikor azt hiszed, hogy jól érzed magad a kis világodban, megvan mindened, amire szükséged lehet, van tető a fejed fölött (még akkor is ha albérlet), és van egy férjed, feleséged, párod, társad, barátod, barátnőd, akivel osztoztok a mindennapok monotonitásán. A húszas éveid elején. Vagy akármikor. 

Hazaérsz, köszönsz, kezet mosol, és eszel valamit. Megnézed a kedvenc műsorodat a tévében, lefekszel, egyedül. Olvasol, találkozol a barátaiddal, esetleg (ha van) elviszed a gyereket a bölcsibe, oviba, iskolába. De a gondolataid a fejedben léteznek csak. Nem mondod ki őket, mert tudod, hogy felesleges lenne. Nem hallgatja meg senki. Főleg nem az, akivel együtt élsz. Hónapok, évek telnek el így. Csendben. 


Közben mosolyogsz bevásárlás közben, mosolyogsz a barátaidnak, a családodnak. És komolyan azt hiszed, hogy nincs okod panaszra, hiszen nyugodt, békés életed van, mindened megvan. Néhányan érzik ugyan körülötted a ködöt, de ráfogod arra, hogy hosszúak a napok, és amúgy is fáradt vagy, hiszen jön a tél. Aztán a tavasz, a nyár és az ősz is eljön. Minden évben újra és újra váltakozva, de te ugyanabban a mosolygós ködben élsz.

Végignézed az összes filmet, végigolvasod az összes könyvet, amiben olyan álmokat, és vágyakat látsz, melyet a főhősök egymás után sorra megvalósítanak...aztán eszedbe jut, hogy ez csak film, ilyen csak a mesékben van. Mert igazából nincsenek ennyire boldog emberek, ekkora szerelmek, ilyen vágyak és ennyire könnyen megvalósítható álmok. Mert az élet sokkal szürkébb, mint a képernyő. Mert dolgoznod kell, meg tanulni, meg bevásárolni, és két számla között kinek van ideje bepattanni az autóba, és meg sem állni az első helyig, ahol igazán boldognak érzed magad. És ott maradni két napot, az édes semmittevésben, bárányfelhőket bámulva,  a méhek tavaszi zümmögését hallgatva. 

Annyira boldogtalan vagy, hogy a társadalom elvárásainak való megfelelés mellett már nem igazán tudod kinyitni a szemed, és végignézni magadon. Már nem veszed észre, hogy csípőből hazudsz, ha megkérdezik hogy vagy. Kifogásokat gyártasz, ha megkérdezik, miért nem szereted már ezt vagy azt úgy, mint régen. Miért nem látszik a két gödröcske az arcodon, ha mosolyogsz. A szemed miért nem mosolyog. 

Magányos vagy, hiába van melletted valaki. Nem kérdezi meg, hogyan telt a napod. Nem is érdekli. Nem fontos számára, hogy merre jársz, merre mennél, mire vágynál, mit csinálnál, mit ennél, mit vennél, hova szöknél, sétálnál, hogy milyen fagyit szeretsz, hogy hova akarsz költözni, hogy mit olvasol, mennyire vágysz egy szál virágra, mennyire szeretnél szívből örülni annak, ha találkoztok. De nem örülsz. Már régóta nem. Vársz valamire, vagy valakire. Egy jelre, ami kiránt ebből a hideg, rideg állapotból. 

Aztán egyszer csak történik valami. Meglátod a sötétben gyertya lángját. Magad sem hiszed el, hogy létezik, és olyan badarságnak tűnik belenézni, mint reménykedni abban, hogy az amerikai filmek boldogsága átragadhat rád is. Hirtelen minden sokkal színesebb, élesebb és világosabb lesz, mint korábban volt. Elkezdenek érdekelni azok a könyvek, amiket évek óta nem vettél szívesen a kezedbe. Olyan zenét hallgatsz, ami visszahozza a szemeidbe az életet, és kezded elhinni, hogy te sokkal több és csodálatosabb vagy, mint ahogyan évek óta gondolod magadról. Hogy igenis van értelme a vágyaidnak, az álmaidnak, és annak a sok tervnek, amit nagyon mélyre temettél magadban. Őszintén jól érzed magad a bőrödben. Rájössz arra, hogy nincs okod boldogtalanul élni. Hogy nem csak a fekete-fehér film létezik. Értelmet nyernek a NAGY SZAVAK, melyek ma már túl sziruposan hangzanak a szánkból. Kitárul a világ. Csicseregnek a madarak. Beülsz végre abba a bizonyos autóba, és körbeutazod a Balatont. Arra mész, amerre kedved tartja és ő ott van veled. Nevet, kacag, cukkol, meghallgat, veled sír, piszkál, vitázik, érvel, megkérdezi mit gondolsz, mit érzel. És mindened érdekli. A sóhajod, a rémálmod és a gödröcskék is az arcodon. 

Nekem ez a gyertyaláng D. volt évekkel ezelőtt, és azóta is az. 

Keressétek ti is a lángot, mert az élet sokkal színesebb, mint amilyennek akkor látjuk, amikor nem valljuk be magunknak, hogy boldogtalanok vagyunk. Csak akkor kapjuk vissza saját magunkat, ha teszünk a boldogságunkért. A boldogság érzésnek a jelenléte az egyetlen és kizárólagos célja az életemnek. Mert ahogyan mondani szokták, az élet rövid. És én már soha nem akarok visszagondolni arra, hogy milyen volt a ködben. 


Megjegyzések