Útravaló nagyszüleink, dédszüleink "kötényéből" (4. rész)

Hogy sokan őrzünk maradandó élményt, emlékeket nagyszüleinkről, dédszüleinkről, az már kiderült a bejegyzéssorozat előző három részében, amiben 6 blogger mesélte el a legkedvesebb emlékeit. Sok levelet kaptam tőletek, amiben leírtátok, hogy milyen fontos számotokra ez az érték. Ezt utólag is nagyon köszönöm! Most a sorozat utolsó előtti részéhez érkeztünk, ismét olyan történetekkel, melyek pótolhatatlan élményeket mesélnek el. A bejegyzésben Simon Bálint, SBolter Photography képeit láthatjátok. Ha még több fotót néznétek meg tőle, keressetek rá a linkre kattintva. 


Elsőként Kaulics Krisztina, az Illúzióromboló blog bloggere mesél a dédnagymamájáról, aki 91 évesen még mindig nagyon fitt, gondoskodó és akinek nagy érték a család, a tudás és folyamatos fejlődés.

"A fiatalabb generáció gyakran nem értékeli a nagyszüleik, dédszüleik tanácsait, értékrendjét. Számomra ez mindig is érthetetlen volt, ugyanis a dédmamám mellett nőttem fel, így teljesen természetesnek számított jó néhány dolog, ami másokat egyenesen megdöbbentett. A mamám, mert én csak így hívom, ahogy mindenki, aki csak egy kicsit is jóban van a családunkkal, nem éppen a rugalmasság mintaképe. Az évek során kölcsönösen hatottunk egymásra, ő is tanult tőlem, ha a telefon használatára vagy a szlengre gondolunk, és rám is rám ragadt egy-két apróság. Tőle tudom, hogy a macska nem lopós, hanem pákosztos, hogy aki nem szívesen ad, az fukar, nem pedig sóher, hogy ha kigórunk valamit, akkor valójában selejtezünk. Hál' Istennek akkor sem jövök zavarba, mint néhány osztálytársam, ha a kredencről, a sparheltről vagy a hokedliről hallok. 

Mint sokat élt és próbált ember vagy éppen mint minden idős, a mamám is szeret mesélni. Egészen kicsi voltam, amikor először mesélt nekem a háborúról és a forradalomról. Nem is igazán fogtam fel, mit mond, de később, amikor a tananyag kapcsán kérdezősködtem, egyre jobban tudatosult bennem az, hogy milyen megrázó dolgokat élt át. Három gyermeke született (azóta sajnos mindet eltemettük), 1940-ben, 1942-ben és 1956-ban. Még belegondolni is rémisztő abba, hogy ő ezt mind átélte. A történetei amellett, hogy egy résztvevő szemszögéből mutatta be a valós eseményeket - amelyeket jobb szeret az ember tartózkodón kezelni, mintha egy nagyon távoli világban történtek volna, - megtanítottak arra, hogy értékeljem a jelenkort, anélkül, hogy végig kellett volna szenvednem a 20. század borzalmait. (Értjük, mire gondolok.) 

Számomra a dédmamám követendő példa, ez egyértelmű. A fentebb leírtak is azt bizonyítják, hogy ő egy erős, állhatatos asszony, aki a magánéleti és közösségi válságokon újra és újra túltette magát, és még mindig itt van, él, nevet, olvas... 91 éves és még szemüveg nélkül olvas! Fantasztikus, hogy ilyen idősen is ég benne a tudásvágy. Becsüli a tudást, értéknek tartja, mert számára nem adatott meg, hogy gimnáziuma járjon (nemhogy még egyetemre!), míg ma már kevésbé jellemző az ilyen gondolkodásmód. A mamám úgy gondolja, addig él, amíg bírja a munkát. Számára a semmittevés nemcsak unalmas, de szinte egyenlő a megbetegedés, a leépülés gondolatával. Szerencsére nincsenek nagyobb egészségügyi problémái, ezért is találja teljesen egyértelműnek, hogy maga vezesse a háztartást. 

Mint a legtöbb nagymama, dédmama, ő is jeleskedik a főzésben. Receptet most nem közölnék, ugyanis képtelen volnék kiválasztani akárcsak egyet is azok közül az ínycsiklandó ételek közül, amelyekért mindenki odavan, viszont az ő nevében dicsekedve jelenthetem ki, hogy a rokonok és a barátok mind nyálcsorgatva futnak át hozzánk, ha meghallják, túrós palacsinta készül vagy éppen gulyásleves lesz olyan jó, falós galuskával. A tudását természetesen igyekszik továbbadni, a lánya után anyukámnak, illetve nekem, ugyanis én fogékonyabb vagyok az ilyesmire. Sajnos, a tapasztalatot már nem ilyen könnyű átruházni egyik emberről a másikra. 

És végül, alighanem a legfontosabb dolog, amit a mamámtól tanultam, az a családi összetartás szeretete és az idősek tisztelete. Evidens, hogy aki ilyen csodálatos dédmamával rendelkezik, mint én, megtanulja, hogyan kell bánni valakivel, akinek akkora élettapasztalata van, mint neki. A családon belüli békéhez ez szükséges is. Azt hiszem, elmondhatom, hogy a dédmamám a családjáért él. Számára ez olyan érték, amelynél egyszerűen semmi sem fontosabb: történhet akármi, tehet az ember akármilyen rosszat, ő megbocsát, segít és vigasztal, mert benne nem tartja más a lelket csak mi."


Erdődi Zsófi, a SweetHome blog bloggere azt mondja, hogy nagyon szerencsés, hiszen mind a négy nagyszülőjét ismerhette. Zsófi a nagymamájának köszönheti, hogy igazán megszerette a sütést, amely szerves része az életének, míg a nagypapája a munka szeretetére tanította meg. 

"Mikor megláttam Eszti felhívását azzal kapcsolatban, hogy ki mit örökölt, milyen értékeket kapott a nagyszüleitől, egyből tudtam, hogy oldalakat tudnék írni az enyéimről. Most már egyikőjük sincs velünk, és nagyon hiányoznak, de mégis szerencsésnek mondhatom magam, hogy mind a négy nagyszülőmet ismerhettem. Mind a négyen különleges és jó emberek voltak, de az apai nagymamám és az anyai nagypapám álltak igazán közel hozzám, talán mert sok közös vonásunk van, de az is lehet, hogy ez ettől független.
A nagymamámtól rengeteget tanultam, nála töltöttem a fél gyerekkorom, legalábbis a hétköznap délutánokat biztosan. :) Tőle tanultam sütni, már nem is tudom pontosan, mikor sütöttem először piskótát, csak azt, hogy még nem értem fel az asztalt, de már nagyon én akartam kikeverni a tésztát. Tudtam, hogy kell csinálni, ezerszer végignéztem már előtte, és mindig figyeltem Mami minden mozdulatát: mihez hogy nyúlunk hozzá, mit keverünk erősebben, és hogy forgatjuk a fakanalat akkor, ha nagyon vigyázunk a tojáshabra.
Ő persze eleinte próbált távolabb tartani a „rizikósabb” dolgoktól, de aztán egyre többször vehettem át a fakanalat, és kezdtem a gyakorlatban is megtanulni azt, amit addig csak néztem. A mai napig látom magam előtt Mami kezeit, ahogy sütit készít, nemcsak a piskótát, de azt is, ahogy a kelt tésztát dagasztja és gyúrja, ahogy a pogácsát hajtogatja, ahogy a széles metéltet vágja, a szilvás gombócot formázza és még sorolhatnám. Egy olyan alapot kaptam tőle ezzel, amit semmi más nem tudna pótolni.
Néha nem is értem, hogy ezzel a „csomaggal” a zsebemben miért nem kezdtem el hamarabb a sütis blogomat írni. Sokat voltam nála, és ő valami hihetetlen türelemmel mutatta meg, hogy mit hogy kell sütni, mert engem persze ritkán lehetett kirobbantani a konyhából, ha Mami süteményt sütött. Később aztán nála kezdtem el a receptgyűjtéses szakaszomat is, gimis koromban tört rám egy kisebb információéhség, amit két-három mappányi recept begyűjtésével és áttanulmányozásával sikerült úgy-ahogy csillapítanom. Ekkor jött velem szembe a Palugyai torta receptje is, ami annyira birizgálta a fantáziámat, hogy megkértem Mamit még vagy fél évvel a születésnapom előtt, hogy majd ilyet süssön nekem.
Na mármost, a Palugyai tortáról azt kell tudni, hogy a tésztája gesztenyés, a krémje vaníliás-tejszínes, nagyon finom, és van annyira körülményes az elkészítése, hogy egy huszon-akárhány fős, több fogásos ebéd, két torta és még egy-két sütemény megsütése után pont nem ez után a recept után akart nyúlni a család. Azóta is, ha nagynéném előtt kiejtem a számon azt, hogy „Palugyai torta”, ő egyből a fejéhez kap, hogy „ó, jaj, a Palugyai torta...” :D
Ez már az a korszak volt, amikor én JÓ sütit akartam, nem margarinos-pudingos krémeset, hanem tényleg finom sütit valódi és jó alapanyagokból. Azt hiszem ezt az igényességet is tőle tanultam, ha nem is konkrétan a sütikkel kapcsolatosan, hanem úgy általánosságban. Mert nemcsak a sütést tanultam tőle, a sütiknél többet tett Mami a csomagomba; ezt én gyerekként még nem is tudtam, csak sokkal később, mikor már összeállt a kirakó sok kicsi darabja. A nagy kirakó egyik kis darabja volt a nevetése: az élet szép. Még egy kis darab az, ahogyan más emberekkel bánt: mindig törekedj arra, hogy igazságos legyél. Már csak arra kell figyelnem, hogy a kezem ügyében legyen a megfelelő darab, ha szükségem van rá. :)
Nagyon sokat tanultam még a másik nagypapámtól is, és érdekes módon teljesen más dolgokat, mint a nagymamámtól. Nagypapa a munka szeretetére tanított meg - nem a sztahanovista módon, hanem jó értelemben. Ő az a fajta ember volt, aki mindenben meglátta a lehetőséget, egyből észrevette a jó dolgokat, mindig szeretett valamit csinálni, egyszerűen nem tudott unatkozni.
Akárhányszor mentünk hozzá, mindig a műhelyben találtuk őt, mindig dolgozott - kivéve, ha épp palacsintát sütött nekünk, mert az unokák kedvéért nagypapa létére megtanult palacsintát sütni, el voltunk ám kényeztetve rendesen. :) Nagyon szerettem kimenni hozzá a műhelybe, és nézni, hogy mit csinál - ő viszont már nem volt annyira engedékeny ilyenkor, mint Mami, az eszterga és a fúrógép mégsem habverő, így csak elmagyarázta, hogy mit csinál, de olyan közel nem kerülhettem a gépekhez, mint a piskótasütéshez. (Ehhez képest mégis mérnök oklevelem lett előbb, de az élet már csak ilyen bonyolult dolog.)
Nagypapától sokkal többet tanultam a történetein keresztül, amiket mesélt az életéről. Tele volt sztorikkal, a legtöbbet már kívülről tudtuk, de én akkor is újra és újra meg akartam hallgatni, egyszerűen szerettem, ha mesél. Így tanított az életre ő, így tanította meg, hogy nem szabad megállni, hogy azt kell csinálni, ami szerintem helyes, mert akkor az helyes is. Hogy nem szabad megállni, mert akkor nem lesz semmi. Hogy nem szabad az apró bosszúságokkal törődni, mert nem ez a lényeg. Hogy dolgozni kell, mert erről szól az élet. Valószínűleg kétféle ember van a földön: az, akinek ha elmesélném a nagypapám történeteit, azt mondaná, hogy milyen nehéz élete volt, és az, aki azt mondaná, hogy milyen gyönyörű élete volt. Szerencsére ő maga az utóbbiak közé tartozott. :) És én is.
És néha van úgy, mikor tükörbe nézek, hogy nem tudom, hogy a nagymamámat vagy a nagypapámat látom-e jobban magamban. Ezért aztán inkább csak örülök, hogy „ott vannak”, és megyek tovább."


Köszönöm mindkettőtöknek, hogy megosztottátok velem és a blog olvasóival az emlékeiteket!

A sorozat utolsó részében a saját emlékeimet fogom nektek leírni, valamint a családom két tagja is mesél majd. Addig is, a sorozat előző részeit a linkekre kattintva tudjátok elolvasni.


Megjegyzések