Forrest Gump - az életfilozófiám legjava!

Eddigi életem során soha nem láttam megrendítőbb, szerethetőbb, nagyszerűbb és emlékezetesebb filmet a Forrest Gumpnál. Egyszerűen annyira elvarázsol minden jelenete, hogy képes vagyok már az elején is sírni, amikor elkezd a néger nőhöz beszélni a padon. A történet pontosan leírja és bemutatja azt a világot, amiben hiszek, és amiben jól érzem magam. 

Mert "mindennap történnek csodák. Nem mindenki hiszi, de hogy történnek, az biztos."


Tom Hanks zseniális színész, Forrest szerepében minden gondolatot olyan csodálatosan ad át, hogy az ember soha nem felejti el, ha egyszer látta. Nem véletlenül kapott Oscar díjat a szerepért 1995-ben. A film végigveszi az élet nagy kérdéseit, és ennek a furcsa figurának az egyszerűnek tűnő gondolataival magyarázza meg, hogyan legyünk kitartóak, mennyire szerethetjük a családunkat, vagy hogyan éljünk színesen. Ha az életem különböző szakaszaiban igazán szükségem van arra, hogy emlékezzek, mi az ami számít, és mi nem, akkor csak megnézem a filmet és máris jó helyre kerülnek a gondolataim. "Az embernek előbb maga mögött kell hagynia a múltat, csak akkor mehet tovább." A film megtanított arra, hogy nem számít, honnan jövünk, és merre tartunk, ha gyermeki őszinteséggel és naiv jósággal állunk a világhoz, mindig legalább ugyanennyi jóra számíthatunk. "Azt hiszem, rajtunk múlik, hogy mi a rendeltetésünk. Ki kell hoznunk a legjobbat abból, amit Istentől kaptunk." 

Fontos számomra, hogy nyitva hagyjam a szívem, hogy mindig új embereket ismerjek meg, és odafigyeljek rájuk. Lehetünk egymástól teljesen különbözőek, érdemes egy esélyt adnunk arra, hogy valóban megismerjük a másikat, mert lehet, hogy olyan élményeket köszönhetünk majd neki, amelyről azelőtt nem is álmodtunk. „Soha ne ítélj meg egy másik embert, míg egy mérföldet nem jártál a cipőjében!” Az élet mindig úgy sodorta elém a barátságokat, hogy maradandó nyomot hagyjanak a szívemben, és tudom, hogy minden okkal történt eddig velem. Még akkor is, ha összevissza jöttek emelkedők és lejtők, mindig tanultam belőlük valamit, amitől most sokkal többnek érzem magam. "Én nem tudom, hogy a mamának volt-e igaza, vagy pedig Dan hadnagynak, (...) hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése, vagy csak úgy ide-oda sodor bennünket a véletlen, mint a szél, de én azt hiszem, mind a kettő igaz. Talán mind a kettő megtörténik velünk egyszerre."

Forrest végtelen optimizmusa talán megdöbbentheti a nézőt, de egyben lenyűgöző is, hogy a vietnámi háborúban megtalálta a szépséget, amikor felnézett a tiszta égboltra éjszaka, és a csillagokban gyönyörködött. Hát nem lenne érdemes tanulni tőle? Ti felnéztek az égboltra éjszaka? Élvezitek a napfelkeltét reggelenként? Gyönyörködtök a tiszta vizű tóban, mint Forrest? Én szeretnék. Vagy legalábbis szeretném megpróbálni. 


Amikor ezt a bejegyzést írom, éjszaka van, és a filmet nézem. Nem vagyok álmos, csak bámulom a tévét és figyelem, hogyan öleli át egymást Jenny és Forrest a háborúellenes tüntetésen a vízben állva, és hogyan sírja el magát Forrest örömében azon, hogy a kisfia nem szellemi fogyatékos....és mindig újra visszatekerem a kedvenc részeimet. És megint újra. 

Nézem, hogyan sportol Forrest az egyetemen, hogyan harcol a seregben, hogyan futja körbe a fél világot, hogyan pingpongozik, hogyan táncol Elvisnek, hogyan találkozik az elnökkel, hogyan lesz milliomos a rákhalászatból, hogyan nyírja a füvet a kiskocsiján, hogyan szeret tiszta szívből és hogyan neveli a kisfiát, és nem akarok másmilyen lenni, csak olyan, mint a fogyatékos srác a fura hanglejtésével és bézs öltönyével. Élvezi az életet és megküzd a sorsával, de így teljes az élete. 

Mert "az élet olyan, mint egy doboz bonbon: az ember nem tudhatja, mit vesz belőle."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése