"Az otthon ott volt ahol bejártunk mindent százezerszer már"

Vidám napoknak nézek elébe. Régen voltam már kamasz, és rég vége már azoknak az egyetemista éveknek, amikor minden évben hazautaztam a szüleimhez nyári szünetre. Most azonban újra gyerek lehetek, még akkor is, ha közben dolgozom. Ennek a részleteiről később szeretnék csak mesélni, de a lényeg az, hogy most több napra is haza tudok menni a szüleimhez, abba a házba, ami - bármerre is költözünk - mindig az otthonom marad. 


Aki a Dunakanyarban nőtt fel, annak mindig a szíve közepe marad a térség. Itt más a levegő, máshogyan nőnek a virágok, és mások a fények, a színek is. D. és én is itt laktunk felnőtt korunkig, megannyi vidám emlék köt ide bennünket. Mindketten tudjuk, milyen a Duna közelsége, a hegyek látványa a felszálló ködben, és kis falvak egyszerű bája. 

Otthon, a szüleim házában van egy saját szobám. 11 éves voltam, amikor beköltöztem, és azóta, ha hazamegyek, mindig eszembe jut róla valami kedves emlék. Ott tanultam a szőnyegen ülve az érettségire, a szüleim bordóra festették a falát, mikor éppen az volt a dilim, és az első nyári munkán szerzett zsebpénzemből vett mini hifimen is itt hallgattam az akkori kedvenc Limp Bizkit, és Destiny's Child cédéimet. Emlékszem, borzasztóan büszke voltam rá, hogy a saját keresetemből vettem, igényes, szép borítású szerkentyű volt, remek hanggal, és (dobpergés!!!!!) távirányítóval. Akkoriban ez nagyon nagy szó volt, főleg egy kamasz lánynak. Nem volt a szobámban tévé, ahogyan más kamaszoknak sem igazán, de volt egy hifim, és ez szabaddá tett. Esténként az ágyon fekve a magazinjaimat olvasgattam, és együtt énekeltem Fred Durst hangjával. 

Világmegváltó tervek születtek abban a szobában, a Leo di Caprio és a Dirty Dancing plakátok között. Sokat napoztunk akkoriban a teraszon, és amikor már nagyon meleg kánikula volt, lejártunk fürdeni a Dunára. A tesómmal még évekkel később is elmentünk Leányfalura fürdeni, hogy egy kicsit nosztalgiázzunk. Sokat jártunk oda a nagymamánkkal gyermekkorunkban. Szívesen mennénk Lepencére is, de sajnos az a vonat már elment. 


Bár ma már fehér az egykor bordó szoba, és Leo sem mosolyog a szobám faláról rám, de alig várom, hogy átéljem ugyanazt az életérzést, amit több, mint tíz évvel ezelőtt éreztem utoljára. Szeretek kiülni otthon a teraszra egy bögre kávéval, és imádom, ha a családdal ott vacsorázunk. Mint régen. Néha jó gyereknek lenni. Sőt! Mindig jó gyereknek lenni. Az a kis minihifi most is megvan még, és az albérletben mosolyog ránk minden nap, emlékeztetve azokra a szép időkre, amikor olykor titokban cigiztünk a teraszon a barátnőmmel a békés, júliusi délutánokon és üvöltött a zene. 

Nagyon szép gyerekkorom volt, a szüleim sok békát nyeltek le a nyári szünetekben a felhőtlen vidámságunk érdekében. Elengedtek a Duna partra fürdeni, megbíztak bennem és a tesómban, így házibulikba is járhattunk. Nem kellett hosszú hegyibeszédeket végighallgatnunk, nem ellenőrizgettek és a következetes nevelésüknek hála, nem is volt különösebb probléma velünk ezeken a nyári napokon. Persze lehet, hogy érezték néha a cigiszagot rajtunk, vagy azt, hogy iszogattunk egy-egy ilyen bulin, de ők is voltak kamaszok, és tudták, hogy a kamaszkor a határok feszegetéséről is szól (egészséges mértékben). Felnőttünk, és átlagos, normális emberek lettünk. Dolgozunk, éljük az életünket, és a színes, tartalmas gyermekkornak köszönhetően sokkal gazdagabbak vagyunk (egy halom fantasztikus élménnyel). 

Most újra birtokba veszem a szobám, és elképzelem, milyen érzés volt a magazinokat lapozgatni. Talán még találok is otthon néhány Popcorn, Bravo vagy Bravo Girl lapot. Ha pedig így lesz, megmutatom nektek őket, mert ezek ma már igazi kincsek. Mint ahogyan az egész szoba is az. Meg az egész Dunakanyar.

Nektek megvan még a régi gyerekszobátok?


Címkék: