Díszsuttyók és más zamatos lények - avagy hogyan lettem egy nap alatt ősz!

Őszülök. Igen, őszülök. Jól hallottátok. Csak ugyebár festem a hajam 19 éves korom óta, így nem igazán tűnik fel senkinek ez a roppant szégyenletes, és marha sok hisztire okot adó tény. Amíg az utolsó pénzemből futja hajfestékre, addig ez így is marad, ám hála a sok nyominak, az ősz hajszálak száma egyre csak növekszik. 


A vég kezdete - avagy menekülj amerre bírsz!

A szerencse kegyeltje vagyok, két nap alatt kétszer is jártam a Westendben, és mégsem kaptam agyvérzést. Az egyik leggagyibb plázának tartom, a sok jó üzlet egy helyen ugyan kiszolgálja az igényeket, de a rajta áthaladó gyalogosforgalom - ha egyszerűen és szépen szeretném kifejezni magam - kritikán aluli színvonalat képvisel. Tele van olyan emberrel, akiket a hátam közepére sem kívánok, ugyanakkor jót mosolygok rajtuk. 

Bárki, aki szociológián, vagy valamilyen társszakon tanul, könnyedén megírhatná a szakdolgozatát csupán úgy is, hogy egész nap a Westendben bámulja az embereket. Annak ellenére, hogy szeretek plázában vásárolni, itt komoly lelki erőre van szükségem ahhoz, hogy ne induljak haza az első 5 perc után. Egy hatalmas Fradi-Diósgyőr rangadón sincs akkora fejetlenség, mint  a felkapott plázák még felkapottabb üzleteiben, hát még az előbb említett bevásárlóközpontban! 

Bolondok mindenütt!

Ha elfáradok a mászkálásban, általában beülök a Mekibe, és nézelődöm. Most végighallgathattam a mögöttem ülő két 70 körüli marhagazdagvagyokésmilyenmacsó vállalkozót, hogy szerintük mennyi "gáz" ember mozog a plázában. Eddig a pontig még igazat is adtam nekik, ám a következő percekben lerabolták a hülyeségükkel az agysejtjeim felét. 

Szóval, szerintük gázosak a plázázó emberek, főleg a középkorú vidéki nők, akik átjáróháznak használják az aluljárószintet. Merthogy őket (ha ti, kedves napi kincsek olvasók, nem tudnátok) arról lehet felismerni, hogy karika fülbevalót hordanak. (Ennél a pontnál már kezdtem bandzsítani, merthogy nem értem, mi a baj egyrészt a középkorú vidéki nőkkel, másrészt a karika fülbevalóval.) Olyan stílusban beszéltek a faluban élő nőkről, hogy egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy hátrafordulok, és a ceruzámat belenyomom valamelyikük szemébe, csak úgy kedvességből, de aztán rájöttem, hogy ezek az emberek valószínűleg abból sem értenének egy szót sem. 

És akkor ott vannak a kamaszok (akiket egyébként nagyon szoktam bírni). Olyan sztorikat hallok tőlük, hogy eldobom az agyam...ki melyik buliban/kivel/melyik mosdóban hogyan csinálta, és milyen gáz, hogy az a másik lány már 15, de még szűz...hogy bírja ki ilyen sokáig és miről marad le...és vajon hogyan fogja bepótolni a sok elvesztegetett időt...


A recept:

Na, ilyenkor néha már annyira leszívják az erőmet, hogy kénytelen vagyok bevallani magamnak, hogy alapvetően nem rajongok az emberekért. Persze 1-1 személlyel önmagában nincs bajom, de legszívesebben elmennék egy lakatlan szigetre, ahol rendelkezésemre áll egy hatalmas könyvtár, wifi, sok kutya és egy egész életre elegendő napsütés. Kellene a fenének a sok ember. Ismertek ilyen szigetet? Ha igen, kérlek küldjétek el a koordinátáit az eszter.kristof@gmail.com címre, és ígérem, a következő bejegyzést már onnan szállítom.

Ui.: Ja, és vendégeim vagytok egy hatalmas adag fagyira, egy kényelmes napágyra és egy ajándék kutyára! 

Megjegyzések