Itt a vége, fuss el véle...

Imádtam blogolni, mert itt minden gondolatom szárnyra kelt, és tovább repült..tovább, az álmaimmal. Volt idő, amikor sok időt szántam a blogra, volt, amikor kevesebbet. Utóbbinál folyton rosszul éreztem magam, mert hiányzott a kis világom, és nehéz volt nélküle. Bármennyire viccesen hangzik, ez olyan addiktív dolog, mint a gumicukor. Legalábbis számomra. 

Fotó: Simon Bálint, SBolterPhotography

Minden évben írtam a blogon évértékelőt december végén, de idén nem írok. Unalmas összeszedni, hogy mi mindent csináltam ebben az évben, no meg valljuk be, rajtam kívül valószínűleg senki mást nem érdekel, hogy merre jártam, mit csináltam, mit értem el. Nem untatlak benneteket, egyébként is nagyon szubjektív dolog, hogy ki mit él meg élményként, vagy éppen sikerként. 

A következő év páros lesz, ami azért fontos számomra, mert kevés dolgot utálok jobban, mint a páratlan számokat. 

Az egyetlen dolog, amit meg kell fogadnom éjfélkor, az, hogy megpróbálom jobban és hatékonyabban beosztani az időmet, hogy ne érezzem minden este azt, hogy vége a napnak, és egy percre sem álltam meg azért, hogy gondolkozzak picit, és álmodozzak. Hiányoznak azok az idők, amikor még volt energiám megtervezni egy napot, és kicsit lébecolni. Sajnos könnyen sodródom az árral, és sokszor azon kapom magam, hogy úgy telt el egy hét, hogy nem is emlékszem, mit csináltam 1-1 nap. 

Alig van időm a blogra, és borzalmasan idegesít, ha valamit félgőzzel csinálok, ezért arra jutottam, hogy vagy abbahagyom a blogolást, vagy jobban odafigyelek és tudatosan időt hagyok magamnak arra, hogy kibontakozhassak a kis blogos világomban. Remélem, hogy tudom majd folytatni, mert nagyon hiányozna ez az egész. Azt mondják, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. Nem hiszek ebben. Van olyan időszak az ember életében, amikor annyi munkája van, hogy csak 4 órát alszik egy nap, és még így is tele van a határidőnaplója. És olyankor sajnos utolsó helyre szorul minden, ami a hobbi kategóriába tartozik. 

Fotó: Simon Bálint, SBolterPhotography

Sok mindent köszönhetek a blogomnak, akivel tulajdonképpen akkor is szimbiózisban élünk egymással, amikor szünetet tartunk éppen. (Zsuzsának ígértem valamit ezzel kapcsolatban, amit még 2018-ban meg kell valósítanom. Ha ez sikerül, anyukám és D. is boldog lesz, mert sokat rágják a fülem.)

2018-ra több lehetőséget, álmot, időt, energiát, és bátorságot kívánok magamnak. A családomnak, barátaimnak és ismerőseimnek pedig annyi mindent, amit még én is lusta vagyok leírni. Közhely, de igaz, a legfontosabb az egészség. Ebből szeretnék egy jó nagy zsákkal még, ha már a Mikulás nem hozott. 

Itt a vége fuss el véle...

Címkék: