Emlékeztek még a nagyszülős sorozatra a blogon? Most egy barátom, SA írta le a legkedvesebb (legviccesebb? legemlékezetesebb?) élményeit. A nagymamáját én is ismerem, de úgy gondolom, hogy enélkül is halálosan vicces a bejegyzés minden sora - legalábbis én imádtam olvasni. Remélem ti is így lesztek vele! Fogadjátok szeretettel!
Mamával az élet
A szereplők és az élethelyzetek bárminemű hasonlatossága a valósággal kizárólag
a véletlen és a fantázia műve! ;)
Mama
vidéki nő, aki szerves részét képezi a falu életének, hiszen elnököl A Klubban.
Szereti a hájtek cuccokat, de egyáltalán nem ért hozzájuk. A tévé távirányítójáról,
a fényképezőgépről, a DVD-lejátszóról több, különböző rajz is készült, bonyolultabbak
és egyszerűbbek egyaránt, csak arra nem emlékszik, hogy hová tette őket.
Érintőképernyős telefonjáról gyakran felhív a táskája is, hogy barangolásairól
tudasson.
Mama
szeret beszélgetni, kedvenc témái az időjárás és a kert, és mindig mosolyog, és
mindig, mindenkitől megkérdezi, hogy van, mert ő egy ilyen kedves ember.
Minden
családi ebédnél tudjuk, hogy az időjárásról való panaszkodást a kert terhe
váltja (amiről gyakran panaszkodik, mégis elválaszthatatlanok – a kert és Ő),
majd az a követhetetlen rész jön, hogy „Tudod, a Józsinak a testvérének az unokahúga,
aki az Ady Endre utcában lakott ott hátul, a Muci mellett, akinek a Pista volt
a szomszédja. Tudod! Volt egy olyan kis fekete kutyájuk is!” Volt, volt,
persze, 40 éve. Aztán elmeséli, hogy ki beteg, majd az összejövetel a „Ki halt
meg” kérdéskörrel zárul. Mama
nagyon bölcs, mindig azt mondja, hogy mindenkit úgy kell elfogadni, ahogy van,
és mindenkit szeretni kell, és unalmas lenne az élet, ha egyformák lennénk.
Aztán elmeséli, hogy nem igaz, hogy a Laci milyen ember, mert hát sose köszön
elég hangosan, és amúgy sem kérdezi meg tőle, hogy hogy van, mert ő bezzeg
mindenkitől megkérdezi, és mindig hangosan köszön, és ő nem szereti az olyan
embereket, akik nem kedvesek. Amikor emlékeztetem a bölcseletére, mindig
letorkol, hogy tudja ő, ő csak mondja.
Mama
szeret tévét nézni, és hiába tudja, hogy nekem legalább 12 éve nincs, mindig
úgy kezdi, hogy „Láttad a tévében…?”
Mama
szereti az autót, és a gépjármű kényelmét. Neki az autózás presztízs, ha
tehetné, a sarki boltba is azzal járna, de sajnos biciklizni sem tanult meg.
Mama
szereti a szupermarketek szórólapjait, mindig kívülről fújja, hogy mi és hol
akciós, és ha nincs is rá szüksége, akkor is hozat belőle. De vásárolgatni és
nézelődni is nagyon szeret, így gyakran csak azért megy el az üzletbe, hogy
kézbe vehesse a leárazott termékeket, mert végül csak egy doboz tejfölt vesz, végtére
az is akciós. közben pedig elbeszélgethet egy csomó emberrel a fenti témákról.
Mama
nem szereti a paradicsomot, mégis minden évben ültet, hogy elmondhassa, hogy ő
nem szereti a paradicsomot.
Mama
szereti a lomtalanítást és a tüzelést. Mindkét tevékenység presztízs értékű. Ha
nem tudsz minden szerdán és szombaton tüzelni, azt jelenti, hogy nincs mit
elégetned. Ha pedig nincs mit égetned, akkor nem dolgoztál a kertben, ami azt
jelenti, hogy nem csinálsz semmit. A lomtalanítás azonban arról szól, hogy ha
nincs mit kiraknod a ház elé, akkor bizony szegény vagy (meg lusta is, mert nem
is kerestél semmit, amit kitehetsz), így előfordul, hogy az egyik lomizásból
megőriz valamit, hogy legközelebb biztosan legyen kint portéka.
Mama
szeret kilátni az utcára, mert fontos neki, hogy a szomszédokból és a
járókelőkből naprakész legyen, és nem érti, hogy én miért ültetem tele fákkal a
kertem, miért zavar, ha belátnak hozzám. Mamának van egy katonai távcsöve is,
állítása szerint azért, hogy a madarakat nézhesse vele…
Mivel
Mama autózni és vásárolni is szeret, ezért adja magát, hogy legszívesebben autóval
szeret bevásárolni járni, kiszakadva a faluból, hogy új benyomások érhessék.
Szomorú ez számomra, mert mostanában eléggé ráérek, így, habár megkértem, hogy
a Szent Családi Béke érdekében ne engem vonjon bele az ilyen jellegű akcióiba,
mert sajnos én gyűlölök soppingolni. (Mindig célirányosan, a lehető legrövidebb
időn belül szerzem be a szükséges dolgaimat.), mégis bepróbálkozik. Nekem meg
megesik rajta a szívem, így olykor előfordul, hogy mégis beadom a derekam. Így
történt ez karácsony előtt is.
Mivel
a közeli település boltjának henteséről csak jókat hallott, karácsonyi kacsacomb-beszerző
körútra indultunk. Szépen meg is érkeztünk, leparkoltam, Mama meg elrohant bolt
iránt. Én még a bevásárló kocsi bérlésével voltam elfoglalva, mikor feltűnt,
hogy nyoma veszett. Gondoltam, hogy nem kóborol el messzire, de amikor
megláttam, hogy tanácstalanul és idegesen toporog a parkoló végében, kiabáltam
neki. Mama sajnos nem hall jól, ezért mindenki figyelt rám, csak éppen ő nem. Nyomtam
egy sprintet a kerekes kocsival, nehogy idegösszeomlást kapjon, ám akkor még
nem tudtam, hogy azt én fogok.
Diszkréten telefonáltam a boros polcok ölelésében, hogy mégis milyen italt válasszak az esti programhoz, mikor fél füllel meghallottam, hogy nincs kacsacomb. Akkor még nem tudtam, hogy ez a tragédia örökre nyomot hagy az emlékezetemben. Gyorsan letettem a telefont, mert éreztem a Mamából kiáradó stressz-hullámokat.
- Nincs kacsacomb – mondta kétségbeesetten.
- Tudom, hallottam.
- Most mit csinálunk – kérdezte tőlem olyan szemrehányóan, mintha legalábbis én tehetnék róla.
- Megnézzük máshol. Hazafelé még van egy csomó hentes.
De Mama nem nyugodott meg. Egyre inkább belekerül a felháborodottság-spirálba, amit generált magának, és egyre hangosabban kifejezésre is juttatta a problémáját. Megpróbáltam elbújni a hajam mögé, de kontyba volt fogva, úgyhogy ez esélytelen volt. Igyekeztem nyugodt maradni, és ezt sugározni felé és a dolgozók felé is, hogy nehogy meglincseljenek, és szélesen mosolyogva én is a húspulthoz álltam, hogy a kis sertéskarajomat megvásárolhassam, mire Mama hangosan azt a javaslatot tette:
- Kérjél te is kacsacombot!
Nem kértem, és minden tisztelem a kiszolgálóé, aki nem vágta hozzám a csontos karajt.
Eljött
a pillanat, hogy a „Marika mondta, hogy ez bolt nagyon jó!” üzlet a legszarabb
legyen a világon. Hiába kértem, hogy ne legyen dühös a borokra, a káposztára és
a Stollenre, nyugodjon meg, szerzünk kacsát, nem segített semmi. Mikor a
zöldséghez nem talált zacskót, és már a vécépapíroknál kereste,
párducügyességem és gyors reagálásom mentette meg a hölgy alkalmazottat attól,
hogy Mama az ő fején verje szét a káposztát. Kikaptam a kezéből a kecskeörömöt
és gyorsan benejlonoztam, majd ügyesen terelgettem Mamát a kijárat felé, de itt
még nem ért véget a kálvária.
- Most mit csinálunk – kérdezte
ingerülten.
- Megnézzük a következő faluban.
Van ott egy jó hentes, és a T-ban tudsz bort is venni.
- De ott nincs vécé!
Ekkor
elszakadt a cérnám.
- Mit vársz tőlem, mit tegyek?
- Vegyél nyakörvet a kutyának, én
addig bemegyek a pékségbe pisilni.
Örültem,
hogy nem kell ott lennem.
A
zebránál álltunk visszafelé, mire megjegyezte, hogy milyen lassan vált zöldre a
lámpa, és a lila köd megint kezdte elönteni az elméjét.
- És vettél valamit a pékségben –
kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmét a két perc várakozási időről.
- Dehogy vettem – mondta büszkén
és mosolyogva.
Átsétáltunk
a zebrán, beültünk az autóba, mikor is elkezdte szidni a biztonsági övet, hogy
minek kell azt neki bekötnie, és különben is, milyen hülyeség ez?!
- Mama, neked mindenre van egy
rossz szavad – jegyeztem meg.
- Hát ha nem jó, akkor mit
mondjak?!
- Kérlek, ne haragudj az autómra,
mert nem volt kacsacomb!
De
ő haragudott rá, és rám is, mert nem értettem meg a helyzetét (megjegyzem:
másfél héttel karácsony előtt). Végül felvidítottam, mert javasoltam, hogy
menjük be a karácsonyfájáért, amit rendelt. Még mosolyt is fakasztott az ötlet,
és azt éreztem, végre megint minden rendben.
De
nem volt, mert zárva volt a húsbolt, és rosszul esett, hogy a Mama ennek
kifejezetten örült, és az én káromon örvendezett. Majd bementünk a szupermarketbe,
ahol a Mama megkérdezte, hogy a 399,- Ft-os Portugieser vagy a 499,- Ft-os
Bikavér a jobb. Én meg azt mertem felelni, hogy ezer alatt egyik sem. Újra
Marianna-ároknyi szakadék mélyült köztünk.
Csendben
is utazhattunk volna, ha Mama nem ecpecest játszott volna, hogy lesz-e
kacsacomb, vagy nem, az otthoni hentesnél. Én akkor már az idegösszeomlás
szélén álltam.
Berontott
a henteshez, miután Julika az utcán nem tudta megmondani, hogy van-e kacsacomb,
vagy nincs. Nos, nem volt. Éreztem, itt a vége, nem tudtam teljesíteni a
küldetést.
- Most mit fogunk csinálni?!
- Mama – feleltem elhaló hangon. –
Beleesünk a kétségbe.
A
fenyő sem volt jó, de azért hazavitte. Másnap összefutottam Mamával a kertben.
- Képzeld, lesz kacsacomb –
dicsekedett boldogan. – Megrendeltem jövő hét szerdára.
- Na látod, kár volt ennyit
aggódni miatta – mondtam, mire azt felelte:
- Hát nem ráérek?
Mama
úgy döntött, kell neki egy új kanapé meg 1-2 fotel, mert a Gizinek „olyan
jóképű” garnitúrája van. Mikor viszem el őt bútort venni? Görcsbe rándult a
gyomrom. Aztán megint megsajnáltam, mert hát ki vinné el, ha nem én?
Nyakunkba
vettük Dunakeszit, és már a megérkezéskor javasoltam, hogy menjünk el a
mosdóba. Azt mondta, hogy egy jó pisilésre ő mindig vevő. Megalapoztam a napot,
gondoltam, és örültem leleményességemnek.
Bementünk
az áruházba. Én 5 perc alatt megtaláltam az Álomkanapémat, de munkanélküli ne
költse a kevéske pénzét, úgyhogy csak követtem a Mamát, aki körbe-körbe
korzózott a kanapék között. Ami jó volt színben, annak nem volt
karfája/ágyneműtartója/ágyfunkciója/párnája, vagy túl mély volt vagy túl széles,
túl alacsony, túl puha. Elfelhősödött a tekintete és aggodalom ült ki az
arcára. Azonnal rohantam a kollégához, hogy tájékoztasson, hogy az egyetlen
bútordarab, ami majdnem jó volt, milyen színekben választható. Mama addig
ücsörgött még kicsit rajta, de láttam, hogy ez is olyan mély, mint a búbánata.
A fiatalember nagyon kedves volt, kiteregette a textileket, én meg megmutattam
a Mamának.
- Kényelmes ez a kanapé – kérdeztem.
- Hát… Nem annyira.
Ettől
függetlenül még 15 percig nézegettük a választható színeket.
- Mama, itt a szomszédban van még
egy bútorbolt, hagyjuk ezt a kanapét, ha nem jó, menjünk át, nézzük meg ott is.
Nagy
nehezen rávettem az indulásra, de sajnos ott csak egy fotel volt, ami jó lett
volna, más bútor alig. Még ült egy darabig egy kényelmetlen széken, aztán
szomorúan megállt a fotocellás ajtóban, hogy az ki-be nyílhasson kedvére. Állt
és el volt kenődve, úgyhogy megmentettem a helyzetet, és elvittem egy harmadik
üzletbe, ami még jó 20 kilométerre volt, de hát a Mama boldogságáért bármit.
Meg különben is, elég jól viselkedett.
A
baj csak az volt, hogy abban az üzletben túl nagy volt a választék, és ott már
minden szar volt. Én ott is ráleltem életem sarok ülőgarnitúrájára, de Mamának
nem tetszett, pedig ahhoz már tényleg csak egy fotel kellett volna. Még mentünk
három kört, aztán álltunk még egy darabig az egyik kanapé felett, szomorúan és
tanácstalanul, majd ismét megnéztük a foteleket, végül elsétáltunk kijárat
iránt.
- Van itt vécé – kérdezte tőlem.
- Nem tudom, majd meglátjuk.
- Megkérdezzük.
Akkor
én már észrevettem a piktogramot, csak Mamának nem említettem, mert úgy
gondoltam, ráér akkor, ha már ott vagyunk. A kijáratnál éppen szembejött velünk
egy kedves alkalmazott, kezében egy nagy tál étellel, tetején egy szép szelet
rántott hússal. Hangosan korgott a gyomrom, az éhhalál szélén álltam már addigra,
és a szénhidrát miatt leállt az agyműködésem, ezért nem kapcsoltam időben.
- Ne haragudjon, meg tudná
mondani, hol találjuk a vécét – kérdezte Mama a szemmagasságában lévő
laposhústól.
A
hölgy a tányérjára meredt, majd a Mamára, és végül győzött az intelligenciája, meg
tudta mondani. Én meg megint úgy tettem, mint aki nincs ott. Mama ismét feltette
az i-re a pontot.
Meg
akart invitálni a büfébe ebédre, de elutasítottam. HAZA akartam menni, a
csendbe, a nyugalomba.
- Akkor nem megyünk be a L-be sem?
- Nem Mama. Szeretnék hazamenni.
- De van otthon ennivalód? Csak
azért akarok bemenni, hogy neked vehessek valami ételt.
Mama
nagyon kedves, gondolhatjátok, persze tényleg az, de családunk összes tagjának
ezt szokta mondani, ha valahova be akar jutni még vásárolni. Attól függetlenül,
hogy semmire nincs szüksége. Csak megfogdosni az akciós dolgokat. Megnézni a
zöldséget. Csak ezért.(Meg talán azért, hogy ne kelljen olyan hamar
hazamennie. Otthon, hiába lakunk vele egy udvarban, azért mégiscsak egyedül
van. Én ezt is megértem. Talán többet kéne utaztatnunk…)
Végül
elfogadta az érvelésem, mert más problémáim is voltak a sopping-allergián
kívül. Mama azért elég megértő is.
Napzárásként
a falusi kisboltunkban mégiscsak lerendeztünk egy rövidke vásárlást, úgyhogy, annak
ellenére, hogy nem vettünk bútort, heppi enddel zárult a történet, mert a
nézelődés és utazás élménye is megvolt, és nem kellett a másfél kiló hagymát
kézben hazacipelnie.
- Majd legközelebb veszünk kanapét - mondta ő, és
nekem ismét görcsbe rándult a gyomrom.Címkék: Kincsek