Felmértem a hadiállapotot, és vettem egy nagy levegőt, hogy megacélozzam magam, mielőtt beveszem a helyiséget. A lábam remegett, a szívem úgy kalapált, mintha most tudtam volna meg, hogy idén én lettem a Haribo reklámarca, és minden bátorságomat összeszedve kinyújtottam a kezem, hogy megtegyem az első lépést, mielőtt menten szívrohamot kapok... és akkor beléptem életem legfélelmetesebb helyére, anyukámék nappalijának hátsó könyvtár részébe.
Azzal kellett volna kezdenem a sztorit, hogy anyukámék elhatározták, hogy kifestetik a nappalijukat. Nagyon jó ötlet lett volna, ha visszafogott, minimalista stílusban lenne berendezve, ahol nincs egyetlen dísz, virág, vagy könyv sem a láthatáron.
De náluk van.
60 csengő anyukám gyűjteményéből, egy nyolc hektáros dzsungelre való növényhalmaz, és kb nyolcezerötszázhatvan könyv (mindez egyetlen polcon)...csakhogy nekik egy egész fal be van polcozva, hogy annyi könyvet gyűjthessenek, amennyivel lazán lepipálhatják Washington DC Kongresszusi Könyvtárát. Úgy is mondhatnám, hogy ha beköszöntene a jégkorszak, a szüleim akkor is bőven kifűthetnék velük a Festetics-kastélyt életük végéig.
Egy probléma van csak az ilyen hatalmas könyvespolcokkal...a világ legundorítóbb pókjai annyira szívesen költöznek be mögéjük, mint amilyen lelkesedéssel én mennék Bora Bora partjaihoz lakni. Ezért már akkor tudtam, hogy hatalmas küzdelem vár rám a festés előtti könyvpakolásnál, amikor - én idióta - felajánlottam a szüleimnek, hogy közösen pikk-pakk lerámoljuk mind a nyolcezer könyvet.
Vagyis tudtam: hamarabb futnék a Hortobágy fák nélküli végtelen pusztaságán egy rakat zombi elől három héten át, mintsem még egyszer erre vetemedjek.
Az első egy óra hamar eltelt, halálosan büszke voltam magamra, hogy a legelső könyveket levettem bátran a polcról, és le is törölgettem róluk a port. Parádés alakítást nyújtottam mind a pakolás, mind pedig a szüleim szórakoztatása közben, és alig-alig fordult elő, hogy ellazáztam volna a melót. Aztán amikor anyukám egyre gyakrabban tünedezett el különféle indokokkal (hoz nekünk inni, kirázza a porrongyot 20 másodpercenként), akkor elhatároztam, hogy egy picit én is lassítok a tempón.
Kár volt.
Innentől ugyanis egyre többet lébecoltam. Beleolvastam a világ legunalmasabb műszerész tankönyvébe, és hosszú percekig toporzékoltam a tudattól, hogy még hátravan kb hatezer példány. Ahogyan a könyvek egyre fogytak a simán hozzáférhető helyekről, rá kellett szánnom magam arra, hogy levegyem azokat is a polcról, amelyek mögött biztosan akad póktetem vagy kommandós pók.
Ezek a típusú pókok, amik a könyvespolcok mögött settenkednek, mély meggyőződésem szerint Venezuelából átszöktették az összes rokonukat, hogy itt szteppeljenek, és a képünkbe nevessenek minden szobafestés alkalmával. Mind a nyolc lábuk minket vesz célpontba, ha levesszük D. Tóth Kriszta könyvét az egyik szegletből, és olyan gyorsan rohannak felénk, hogy legszívesebben egy lángszóróval esnénk nekik a nappali kellős közepén. Ekkor én már olyan szintű hisztinél tartok, amikor a szüleim már azt is bánják, hogy elmesélték, hogy festeni fognak otthon.
Az utolsó órában már annyit lazáztam, hogy alig tudtam valamivel palástolni, apukám egyre több időt töltött lenn a garázsban, anyukám pedig a csöpp kis méretével leszedegette a megmaradt könyveket a pókfészek legfélelmetesebb, legrettegettebb részéről. Még sosem izgultam annyira, mint akkor, amikor az utolsó könyvhöz ért...nem tudtam, hogy mennyi kölyök venezuelai szabadul ránk másodperceken belül. Horrorfilmbe illő jelenet volt.
Egy órával később már vígan bukfenceztek a panírozott cukkinik a forró olajban, és a krumplipüré is csak arra várt, hogy a pocakunkba helyezhesse át a székhelyét. A madarak hangosan csicseregtek, én pedig halál boldogan és büszkén konstatáltam, hogy mekkora király vagyok, hogy nem is paráztam a pókhálóktól, és hogy Indiana Dzsónsz is bénább lett volna ebben a POKOLI KIHÍVÁSBAN.
Azonban!
Megfogadtam néhány dolgot, amihez igyekszem tartani magam a következő években. Ezek pedig a következők:
- Előbb vetem magam egy zombihorda elé, minthogy még egyszer arra vállalkozzak, hogy könyveket pakolok
- Soha életemben nem utazok Venezuelába
- Beszerzek valahonnan egy pókradart, hogy mindig tudjam, merre járnak
- Átválogatok otthon mindent, és ami fölösleges, azt azonnal kidobom
- Nem veszek anyukáméknak több könyvet karácsonyra
- A saját könyveimet azonnal átválogatom és átteszem egy pókbiztos helyre
- Önként jelentkezem ezentúl ribizli cupkázásra és diótörésre
- Megeszem a kelbimbót is, ha szükségem van rá az életben maradáshoz
- ...és csak akkor költözöm kertes házba az erdő szélére, ha hetente három takarítónő mást sem csinál, mint lehetséges pókfészkeket keres a ház 100 méteres körzetében
Egyébként minden tiszteletem az összes szobafestőé...Nekik biztosan kötélből vannak az idegeik, ha nem félnek ezektől a nyolclábú tankoktól!
Ui.: Soha nem gondoltam volna, hogy valaha beírom majd azt a szót a pixabay.com keresőjébe, hogy pók, azt meg főleg nem, hogy meg is nézegetem a képeket, hogy megtaláljam a legszimpatikusabb pofit borítóképnek...hová fajul ez a világ?
Címkék: Kincsek
